A palatinuszi gondolkodás alapja az, hogy minden esetben szükséges megvizsgálni minden olyan tényezőt, amelyek befolyásolhatják a feltevés, a mérlegelés, a döntés és a megvalósítás egységét. Leegyszerűsítve ez nem jelent mást, mint azt, hogy tudjuk, mi van, és céljaink megvalósításához mi kell.

Az átlagemberek és a tudományokkal nem foglakozók azt hiszik, hogy ez határozza meg mindennapjainkat, és a társadalom vezetői ennek megfelelően hozzák meg döntéseiket, amelyeknek mindig a jövőbe kell mutatniuk. A politikának az volna a célja, hogy egy társadalmat, népességet úgy irányítson, hogy minden feltételt biztosítson a jövő nemzedékek számára. Minden olyan döntés, amely egy bekövetkezett esemény „tűzoltását, mentesítését” hivatott betölteni, valamint megtörtént esetet próbál korrigálni, az minden túlzás nélkül természetellenes, mert reprodukálhatja a helytelen természeti folyamatot. A természeti és a társadalmi folyamatokban bekövetkezett változások esetében a természeti folyamatok károsítása általában visszafordíthatatlan, míg a társadalmi folyamatok tetszőlegesen változtathatók térben és időben.

Napjainkban ez az ellentmondásosság, az összefüggések zavara egyre erősödik. A természettudományi oktatások alacsony színvonala meghozta az eredményt a politika számára. A természeti törvényeket lassan a társadalmi törvények semlegesíteni, sok esetben figyelembe sem veszik. A tudósokat (természet- és társadalom-) elkülönítik egymástól, az interdiszciplináris tudományos szemlélet csak szóhasználat maradt. Arról a tudományról nem is beszélek, amely csak a profit növelését szolgálja – részeredményekkel. Ezek a szenzációsnak kikiáltott (valójában néha zseniális gondolatok is lehetnek) tudományos eredmények sok esetben más résztudomány megfigyeléseivel, véleményével teljes mértékben ellentétesek.

Vegyünk néhány példát:

– A megváltozott klimatikus viszonyok arra kényszerítik az emberiséget, hogy időnként fűtsön (mint például a 2007–2008-as kínai tél), vagy hűtsön (mint például a 2006. évi amerikai nyár, vagy a 2007. évi európai nyár). Hol van az ellentmondásosság? Mindkét esetben energiát kell termelni ahhoz, hogy a fűtést és a hűtést el lehessen látni. A klímaváltozás – mint tudjuk – azért jött létre, mert az ipar, a társadalom, a megnövekedett népesség, az új technológiák megjelenése stb. egyre több energiát igényel, amely előállításánál óhatatlanul széndioxid kerül a levegőbe. Amerika áramellátása azért omlott össze a kánikulában, mert a nagy melegben a klímaberendezések olyan mennyiségű áramot fogyasztottak, hogy az erőművek és a hálózat nem bírta a terhelést. Tehát ami miatt kialakult a hőség(?) az nem más, mint az üvegházhatás. A hőségtől szenvedő emberek egyes lokális (lakás, iroda) hűtéssel próbálták csillapítani meleget, ami viszont újabb üvegházhatás-fokozódással járt.

Ennél az esetnél is minden tudós a maga területén kiváló munkát végzett, pl. az energetikusok növelték az áramtermelését. Az olajkitermelés és -szállítás területén csodálatos tudományos és mérnöki munkák ötvözték egymást. Tökéletes hűtőrendszereket építettek. A házak hőszigetelését új anyagokkal oldották meg (amelyek még több energiát igényeltek az előállításhoz). Az élelmezés-ellátásához a kiszáradt területek terméshozamának csökkenését importtal, tökéletes logisztikával pótolták, biztosították stb. A tudomány tehát támogatta a fejlődést és a haladást, csak az a baj, hogy eközben áldásos tevékenységükkel az eredendő természeti károsodás és változás egyre gyorsuló tempóban növelte az üvegházhatást.

– Kevesen tudják, hogy csak az 1990-es évek elején kezdtek foglalkozni a világ fejlett országai azzal, hogy a széndioxid és a káros anyagokat tartalmazó gázok – mint pl. a freon – kibocsátását valamilyen megállapodás alapján csökkenteni próbálják. Először 1992-ben vetődött fel , hogy nemzetközileg szabályozni kellene a káros gázok kibocsátását. Több éves tárgyalás után a sokat emlegetett Kiotói Jegyzőkönyv csak 1997-ben tömörítette azokat az országokat, akik felelősséget éreztek bolygónk sorsa iránt. Az egyezményt százhetven ország írta alá, és talán nem véletlen, hogy az USA és Ausztrália nem csatlakozott a kezdeményezéshez.

Mi a Kiotói Jegyzőkönyv lényege? Leegyszerűsítve az, hogy az 1990-es évben kibocsátott széndioxid mennyiségéhez képest 2012-ig 5%-al csökkentik a gázkibocsátást. A számos értekezletnek, konferenciának, nemzetközi diplomáciai fáradozásnak természetesen mára nem lett semmi eredménye. A gázok kibocsátását és az üvegházhatást szabályozó döntéseket a tőke azonnal kihasználta. A politika a gazdasági szabályozókkal megteremtett egy új fogalmat, amit emisszió-kereskedelemnek neveznek. A gázok egyre növekvő kibocsátása sok esetben a tudományos eredmények miatt jött létre (ipari termelés növekedése, közlekedés, mezőgazdaság stb.). A kiosztott kvóták nem mérsékelték a széndioxid kibocsátását. Mindösszesen azt eredményezték, hogy a profit érdekében néhány ipari, energetikai cég (állítása szerint) csökkenteni tudta a károsító gázok kibocsátását. Ezt azzal érték el elméletileg, hogy egyre tökéletesebb égést tudtak biztosítani. Az állítás elméletileg igaz, de gyakorlatilag nem értelmezhető. A tökéletlen égés folyamán keletkező gázok, korom, szilárd szennyeződés, kéntartalom mennyisége valóban csökkenhet, de egy szénatom elégésekor akkor is széndioxid, CO2 keletkezik. Úgy gondolták, hogy az elméletileg keletkezett felesleges kvótát egyszerűen eladják. Hazánk állítólag felesleges kvótákkal rendelkezik, amelyekre már jelentkeztek ázsiai vásárlók.

– A gázok kibocsátásának létezik egy abszolút és egy relatív értéke. Az abszolút azt jelenti, hogy megvizsgáljuk, hány tonna fosszilis anyag, szénhidrogén égésével hány köbméter gáz keletkezik. Ennél az esetnél a kibocsátott gáz passzívan megmarad a légkörben. A relatív gázkibocsátás azt jelenti, hogy a szén esetében a növényzet a levegő széndioxid mennyiségéből hány tonna szenet képes megkötni, fotoszintézise révén szerves anyaggá átalakítani. A különbözet (mármint a levegőben maradó széndioxid) a folyamatosan emelkedő széndioxid koncentrációt mérsékelten növeli, és ezzel az üvegházhatás egyre erősödik.

– Az összefüggések zavarának egyik példája lehet az, hogy a napokban egy település elutasította a szalmatüzelésű (bio) erőmű telepítését, mire a sértődött külföldi érdekeltségű tőkés más település után nézett, amely hajlandó az erőmű telepítésére. A tőkés befektető azt mondta, hogy hazánknak meg kell felelni az EU által kiadott ajánlásoknak, miszerint megújuló erőműveket kell telepíteni. Tehát nincs más hátra, mint biomasszára épülő erőműveket kell építeni.

Nézzük, esetünkben mi a „van”. Van csökkenő mezőgazdaságunk, van egyre zsugorodó szabad földterületünk, van pusztuló erdőállományunk (klíma, szárazság, lopás, urbanizáció), van szegény népréteg, van kellő mértékű áram-ellátottságunk. Tényszerűen kell kezelni, hogy hazánk földterülete földrajzilag behatárolható. Ennek a földterületnek kellene a fenti értelmezés szerint ellátnia az élelmiszertermelést, az állattenyésztést, a takarmányok megtermelését, a biodízel és etanol programokhoz a növénytermesztést, a hulladéklerakókat, az ipari parkokat, a lakóparkokat stb. Mindezt úgy, hogy a széndioxid kvótánk alacsony maradjon, sőt a felesleget el tudjuk adni más országoknak. A realitásokhoz tartozik, hogy pl. Ausztria határunk közelébe épít erőműveket, szemétégetőket, ipari tevékenységeket, amelyek az uralkodó széljárás miatt hozzájárulhatnak hazánk széndioxid mennyiségének növekedéséhez, vagy természetes vizeink szennyezését okozhatják. Ez természetesen vonatkozik a szlovák „szalmatüzelésű” erőművekre is. A huzatos Kárpát-medence elkezdi gyűjteni a széndioxidot és az égéstermékeket, ami azt eredményezi, hogy abban a hitben élünk, hogy megvalósítottuk a Kiotói Jegyzőkönyv elvárásait (ez persze nem igaz), és közben azzal szembesülünk, hogy a Kárpát-medence klimatikus viszonyai drámai módon megváltoznak az általunk nem termelt széndioxid miatt.

Növény- és állatvilágunk pusztul. A „szalmatüzelésű” erőművek egyik nagy gondja az, hogy bár lassan már csak vegetálni képes növényzetünk, ám ami csak csekély mértékben képes a széndioxidot megkötni, azt is összegyűjtjük, és ismét szén-dioxidot állítunk elő. A „szalmatüzelésű” erőmű ezért nem tekinthető megújuló energiának, mert a vesztesség jóval meghaladja a nyereséget (itt nem pénzről beszélek). Szalmatüzelésű erőművet minden további nélkül lehetne telepíteni, ha az erőmű beruházója az erőmű környezetében számított területen x ezer hektár lombos erdőt telepítene (nem tüzelés céljára szánva) azért, hogy a kibocsátott széndioxidot a környezet azonnal megkösse, így biztosítva a szén körforgását. A fákban megkötött szén mennyisége hosszú időre konzerválható, mint építőanyag, bútorok stb. Ezt nézeteimmel ellentétesen írtam le, mert fenntartom azt az állítást, hogy minden földrajzi területen a teljes természeti értékeket és körforgást optimális mértékben fenn kell tartani.

folyt. köv.

Szacsky Mihály
palatinus