Avagy hogyan lehetett elfogadtatni egy 300 százalékos hitel felvételét a város közvéleményével? Vajon száz évvel ezelőtt milyenek voltak az emberek, hogyan intézték ügyes-bajos dolgaikat, mi foglalkoztatta őket, miről álmodhattak? A Veszprémi Hírlap éppen száz évvel ezelőtti számából válogatott cikkek talán választ adhatnak kérdéseinkre.

„Folt, mely tisztitandó
A mi girbe-görbe városunk egy igazán érdemes díszpolgára, városunk szülötte, aki az ország fővárosában magas hivatalt tölt be, s akihez nem hiába fordulnak sokan ügyes-bajos dolgaikban, egy alkalommal igy szólt:

„Nem értem a veszprémieket. Miért ábrándoznak folyton gyárakról, kaszárnyákról s hasonló nagy dolgokról – amikhez könnyű szerrel nem juthatnak. Vagy ha igen, akkor csak nagy áldozatok árán, amik nem egészen bizonyosan valósitják meg a hozzájuk fűződő reményeket. Jobb volna, ha kihasználnák a természet adta kincseiket, és fejlesztenék azokat az intézményeiket, amik már ugyis megvannak. Veszprém soha nem lesz sem ipari, sem kereskedelmi gócpont. Fekvése, környéke erre nem predestinálták. Az ehhez szükséges feltételek itt hiányzanak. Ellenben van kitűnő ivóvize, páratlan levegője, gyönyörű környéke; itt a Bakony, amott a Balaton. Fel kell mindezeket használni azzal, hogy Veszprémet igazán kellemes tartózkodási hellyé tegyük, hol a benlakók jól és kellemesen érezzék magukat. A számos tanintézet, internátus sok családra gyakorol vonzerőt. Kulturintézeteinket kell gyarapitani, szaporitani, s ezáltal növelni a lakosság számát. Ha ez sikerül – Veszprémből még lehet virágzó város, egy kis vidéki kulturális gócpont, egy kis pensionopolis.”

Akik Veszprémet szeretik s annak jövőjét szivükön viselik, lehetetlen, hogy e szavak jelentőségét, a bennük megadott irányt helyesnek ne találják. Tényleg ez igy van. Nincs az az eszköz, amit fel ne használt volna a város vezetősége arra, hogy ide valami gyárat, vagy nagyobb ipari telepet édesgessen. Igértünk helyet, pénzt, adómentességet, murvát, meszet, követ. Invitáltunk kardgyárost, textiliparost. Felajánltunk mandátumot cigarettagyárért. Áthelyeztünk vásárteret reménybeli tüzérkaszárnyáért és gyárunk ma sincs más, mint egy-két szikvizgyár; a tüzérlaktanya meg már épül ugyan, de – Hajmáskéren.

Fogadjuk meg tehát az intő szót. Tegyük Veszprémet kellemes lakóhellyé, szépitsük, csinositsuk és – és tisztogassuk.

Hát nem tiszta a mi városunk? – Bizony nem. Ezt fájdalommal már, de el kell ismernünk. Utcáink sárosak, száraz időben porosak. És ki az oka? A legtöbben a hatóságot okolják. Pedig – nincs igazuk. Nézzék meg a városi költségvetést, miféle anyagi eszközök állnak a hatóságok rendelkezésére?! Majd csaknem semmi. Az utcák seprésére, a szemét elfuvarozására, járdák fektetésére, kocsiutak kövezésére alig-alig kerül egyenként ezer korona.

Most lelkes férfiak szépitő egyesület alakitásához fogtak s igy a társadalmat viszik segitségére a szegény városnak – be kell látnia a közgyülésnek is, hogy valamit neki is tennie kell. Az első teendő pedig az volna, hogy végre a járdák épitését komoly programmá kell tenni. De ez pénz nélkül, áldozatok nélkül nem megy. Igen ám, de mindent ez a nemzedék nem csinálhat meg! A most adózó polgárság egy csapásra nem pótolhatja az elődök mulasztásait s nem viselheti el minden terhét az utánunk jövőknek. Oly megoldást kell tehát keresnünk, mely lehetővé teszi a főbb utvonalaknak járdákkal való ellátását, a felmerülő költségek megfelelő részét pedig át kell háritanunk az utánunk jövendőkre. Vagyis, határozza el a közgyűlés, hogy járdák készitésére egy magasabb törlesztéses kölcsönt vesz fel s a költségvetésbe beilleszt e cimen egy megfelelő összeget, mely a felveendő törlesztéses kölcsön évi törlesztési hányadának felel meg. Például, ha e célra százezer korona volna szükséges, akkor évenkint a költségvetést circa hatodfélezer koronával terhelnők meg ötven évre. Az nem oly horribilis összeg, mit valahogyan el ne birnánk, s ha tekintetbe vesszük, hogy a járdafektetési költségek felét a háztulajdonosok viselik s igy kétszázezer korona volna az összeg, melyből uj járdák készülnének, azt hisszük, az élénkebb forgalmu utcák elláthatók lennének járdával.

Ezer és ezer panasz szünnék meg ez által s egy óriási lépést tennénk a cél felé, – hogy városunkat kellemes, tiszta lakóhellyé tegyük. Ha aztán megoldjuk a csatornázási kérdést, elkészül a balatonparti vasút, megépül a szinház, uj utcáink megnyilnak, piacunk méreteiben megnövekszik – büszkén tekinthetünk szét villanyos fényben ragyogó utcákon, mert a mai nemzedék megtette kötelességét.

Egy kis áldozattól tehát visszariadnunk nem szabad, vagy ha áldozni nem akarunk, ne panaszkodjunk, ne keressünk bűnbakot és főleg ne ábrándozzunk városunk fejlődéséről, haladásáról.”


– Első olvasatra meglepő, de a politikusok figyelmébe is ajánlható egyúttal az elképzelés, amely az eljövendő generációkra tesz terhet azzal az indoklással, hogy a jelenlegi (város-) vezetés már épp elég áldozatot hozott. Érdemes megjegyezni az érvelést, hátha valamikor a közeljövőben találkozunk vele. Az írás struktúrája is figyelemreméltó: a cikk első, közel 60%-ban szó sem esik a hitelről, csak a város sanyarú helyzetéről. Amint kellően körbeírta az a visszás állapotokat, egy huszáros rohammal máris a hitelfelvételre, mint egyetlen megoldásra fordította a szót. Csavaros!