Olyan ritkán jár az ember moziba így vidéken, ahol egy-csak-egy plázaminimulti (plex)…, amiben is mint a ritka holló a normális film, hogy az már a netovább, ha mindjárt kettő a háromban (túinszrí), már hogy kettő darab mozifilm három napon belül (péntek-szombat-vasárnap).

Az első esemény apropója egy Gödöllőre szakadt cimbora hazalátogatása, minek kapcsán a Hipervándor című opusz szemelődött ki férfias szórakozásképpen. Ilyenkor a baráti összeröffenés az egyéb napirendi pontok mellett kultúrmissziós célokat is betölt, vagyis keresünk egy jó kis sci-fit vagy akciófilmet, amire az asszonyok csak mélán fintorognának, vagyis esélytelen lenne egyébkori megtekintésük.

Hogy pontosan miről szól a sztártrek és sztárvórsz hagyományait felelevenítő című alkotás, arra sajnos a 88 perces vetítési idő alatt nem sikerült rájönnöm. Mint kiderült, a cím is csak magyar fordításban lett ilyen sokat ígérő, az eredeti (Jumper, vagyis ’ugró’) jóval kevésbé színpadias, ugyanakkor jobban is illik a film végtelenül egyszerű problematikájához.

Mert ugyebár itt az a helyzet, hogy adva van egy csávó, aki rájön, hogy tud teleportálni a folyóból a könyvtárba. Aztán később másfelé is teleportál, például bankszéfekbe meg a szfinx fejére. Sajnos az is kiderül, hogy néhányan nem komálják a közlekedésnek ezt a fajtáját, és a középkor óta irtják a „vándorokat”. Ezek a magukat „paladinoknak” (ez amolyan lovagféle szerzet, amely hagyományosan az elesettek istápja, gyengék siratófala, miazmás) nevező szervezkedők, akik egyaránt rendelkeznek szíjájéstól kezdve apehos igazolványig minden kormányhozzáféréssel, manapság elektromos ösztökékkel meg atombombaszerű nyomkövető miskulanciákkal vadásznak hősünkre és hasonszőrű kispajtásaira, valamint rokonaikra, ismerőseikre és üzletfeleikre. Hogy a középkorban hogyan tudtak a paladinok érvényesülni, az rejtély…

Mint ahogy az is rejtély marad, hogy ki mit akar valójában ebben a filmben elérni, létrehozni, megvalósítani. No, legyünk igazságosak, arra azért fény derül, hogy kik ölnek kiket és viszont, de hogy ennek mi értelme van, arra valahogy senki nem keresi a választ. Szóval Doug Liman megrendezte az új évezred első évtizedének legzavarosabb filmjét, amivel egyetlen beazonosítható célja az lehetett, hogy befestettesse Samuel L. Jacksonnal a haját – szőkére. Hát, ezért kár volt ennyi időt és fáradságot pazalni!

A második mozi családi projekt volt: gyerek nagyihoz, felnőttek népszavazni, aztán irány a filmszínház! Érdekes, hogy lassan már nem is rendező vagy főszereplő alapján választunk filmet, hanem azt lessük, ki a producer. Legalábbis Tim Bevan és Eric Fellner esetében ez fokozottan érvényesül, mivel ők ritkán nyúlnak félre, ahogy filmográfiájuk is bizonyítja.

Szóval Mindenképpen, talán, ami egyébként egy 1994-es Oasis album címe, de most meg már egy filmé is. Szeretjük, ugyebár, a jó limonádé romantikus filmeket (no, persze csöpp humorral fűszerezve), ez meg pont ilyennek tűnt a bemutatók alapján – ilyenkor aztán menni is kell mozizni…

És ez a választás mindenképpen jónak is bizonyult talán, mivel volt itten szerelem és megcsalás, házasság és válás, gyereknemzés és péniszdöfés, rámenősség és ügyefogyottság (erre tudnék erősebb kifejezést is használni). De még Bill Clinton és Monica Lewinsky is megfordultak a vásznon!

Mindez a frenetikusság egészen jól tálalódott egy némiképpen csavaros kerettörténetbe ágyazódva. Néha azért volt nyál is, egyszer-kétszer nyálözön, de mindent összevetve egész ügyesen valósult meg egy olyan szerelmes sztori, ami egyszerre tudott önmaga paródiája is lenni. Szemben a fent részletezett 88 perc tiszta szenvedéssel, itt a 95-ből legalább 75–80 önfeledten élvezhető volt, de a fennmaradó 15–20 sem vált soha elviselhetetlenné. A befejezés kicsit ugyan giccses, és kábé a film kétharmadától előremegsójolható, de hát ez amolyan műfaji sajátosság, ne kössünk nagyon bele!

Tanulság? A romantika lenyomja a fantasztikumot, vagyis jó filmet jobb nézni, mint rosszat. Mindegy, végül is moziba járni – szerintem – jó dolog, és minden filmből tanulhatunk valamit, ha mást nem, hát hogy mire figyeljünk oda, ha rájövünk, hogy tudunk teleportálni (ti. az elektromos ösztökével felfegyverzett szőke négerekre). Aki meg nem reszkírozza meg az időnkénti elkerülhetetlen pénzkidobásos pofáraesést, az szedjen hangyát! Egy szabadidős tevékenység, amiben soha nem csalódhatunk…