Sajnálom, ha egy színházi koncepcióban nem azokat az értékeket látom viszont, mint amiket én magam is kedvelek. Nem szeretem azt a színházat, amelyik elvárja tőlem, hogy sík hülye legyek – és szerinte csak a szellentős-szeretkezős poénokat értem meg –, s azt a színházat sem szívelem, ahol tűzijátékkal próbálják feledtetni velem a színházi élmény hiányát.

Nem jó érzés, amikor a hibák, a hiányosságok szórakoztatnak. Persze a végeredmény szempontjából akár még erény is lehet az ilyen típusú erénytelenség, azonban ha már nevetek, szeretem tudni, hogy valóban jó okom van a kedvre.

A humornak, a nevettetésnek minden bizonnyal számtalan formája létezik. Ahogyan az emberek, nyilván a színházak is választhatnak, hogy melyik formát részesítsék ezek közül előnyben. Mindenesetre azt gondolom, az a szerencsésebbik eset, ha azzal nevettetnek meg, amit csináltak, s nem azzal, ahogyan mindezt teszik. Shakespeare komédiája kitűnő alap a jó nevetéshez, a darab zsenialitását talán csak keveseseknek jut eszébe megkérdőjelezni, viszont hiába a jó szöveg, ha a nem értem meg, amit nézek, hiába a jó karakterek, szerepek, ha nem látom azt, amit próbálnak megmutatni.

Gondolom, lehet olyan helyzet, amikor egy társulat nem elég nagy ahhoz, hogy minden szerepet külön-külön eljátsszon egy ember, s külön értelmezési kérdés is állhat amögött a felfogás mögött, ha egy személy játszik esetleg több szerepet, azonban azt már bajnak tartom, ha a különböző karakterek megformálásában nincsenek lényegesebb eltérések. Theseus és Oberon (Kiss T. István) bár valóban hasonló személyiségek, valami különbséget azonban biztosan észre kellett volna vennem köztük az őket megformáló színész eltérő jelmezein kívül.

De legalább ugyanennyire hiányzott Hippolyta és Titánia (Hatás Andrea) éles különválasztása, bár itt inkább éreztem azt, hogy valóban két eltérő karaktert látok. Aztán az sem volt rám igazán jó hatással, hogy a színészi teljesítmények közül elsősorban a mellékszereplők alakítása nyerte meg a tetszésemet. A Zubolyt megformáló Koscsisák András játéka kiemelkedett a többieké közül. Sajnos ő sem mindig volt mentes a túlságosan egyszerű eszközök alkalmazásától, azonban ezekkel együtt is az ő játéka kötötte le leginkább a figyelmemet. Akit még mindenképpen dicsérnék, az Kiss Dávid. Vackorjában volt lendület és szellemesség, amit szívesen lát színházban az ember.

Viszont egyáltalán nem volt jó látni, hogy az előadás sajnos több alkalommal is csak viszonylag ritkán helyezett hangsúlyt a jó szerepekre, s a poénok kedvéért éppen azokat a dolgokat áldozták be, amik pedig valóban szórakoztatóak lehettek volna. Két nagyobb részt mindenféleképpen meg kell dicsérni. Az egyik, amikor Heléna (Kovács Ágnes Magdolna), Demetrius (Zayzon Csaba) és Lysander (Szelle Dávid) próbálja meg elosztani, hogy ki, kinek a kedvese legyen. A fiúk ölében, nyakában csüngő, lógó, kapaszkodó nő alakja kiszolgáltatottságának és gátlástalan feltárulkozásának egyaránt jó játéka. A másik ilyen helyzet a mesteremberek színi előadása, bár itt azt gondolom, hogy megint nagy lehetőség rejlik a darabban, amit nehéz lényegesebben elrontani.

Pyramus és Thisbe tragikomédiája már magában annyira vicces, hogy bármiképpen is formálják meg, mindenféleképpen nevetés a vége. Nem feltétlenül baj, ha az Oroszlán figuráját (Varga András) orosz katonai jelmezbe bújtatják, azonban, ha a látványt még magyarázzák is, az nem biztos, hogy jól sül el. Thisbe (a Dudást Molnár Ervin játszotta) surranós balerinája sem volt feltétlenül felemelő, azonban nála a játék felejtette a látványt. Aztán amit még nehezebben tudtam elfogadni, az az elcserélt gyerek figurája volt. Értem, hogy gondolni kell a hölgynézők igényeire is, de nem tudom, hogy valóban vicces-e egy inkább a modellek számára fenntartott kifutóra való szinte teljesen csupasz férfitest felvonultatása minden különösebb cél nélkül. Ha a szándék annyi, amennyire gondolok, akkor csak sajnálni tudom, hogy emberek számára valóban csak ennyit jelent a színház.

A díszlet nem volt túl bonyolult, de a maga egyszerűségében is jól betöltötte a funkcióját. Néhány ki- és befelé fordítható oszlop, aszerint, hogy külső vagy belső helyszínen járunk-e, egy fa, meg egy kút. A jelmezek korunk ’80-as éveit idéző hangulata sem volt feltétlenül problémás, sőt valóban kifejezetten viccesek voltak az agyonlakkozott női hajak. Azonban ezeknél mindenféleképpen jelentősebb probléma volt számomra, hogy a ’80-as éveknek egyéb, általam kevésbé kedvelt jelenségei is feltárultak előttem.

Shakespeare: Szentivánéji álom – az előadás bemutatója 2008. február 29-én volt látható, rendezte Vándorfi László, a díszletet Kovács Yvette Alida tervezte, a jelmezek Justin Júlia munkái.