A lokálpatriotizmus rendkívül divatos és elcsépelt szóvá vált az elmúlt időszakban. Divatos, hiszen minden település igyekszik kitalálni önmagát, hogy bekerüljön a nagy nemzeti kulturális, gazdasági véráramba, és elcsépelten közhelyessé, hiszen annyiféle módon lehet értelmezni ezt a szellemi magatartást.

Rengeteg gondolat kavarog a fejemben erről az erős kapocsról – hely és egyén között –, így legkézenfekvőbb, ha a szigorúan pontos megfogalmazással kezdem.

„A lokálpatriotizmus (latin locus „hely” + patria „haza”) a nyelvközösségi vagy nemzeti keretnél, azaz a hazánál kisebb egységhez, meghatározott földrajzi területhez (vidékhez, településhez, településrészhez) való erős kötődés, esetenként elfogult ragaszkodás. A lokálpatrióta nem csupán büszke szűkebb pátriájára és az általa képviselt szellemi és anyagi javakra, hanem a régi értékek megőrzését, az újabbak teremtését igyekszik előmozdítani is, és fontosságban a helyi sajátosságokat a nemzeti, regionális vagy globális értékek fölé helyezi.” (
Forrás: hu.wikipedia )

Nos, ez lenne a definíció. De mitől, avagy hogyan lesz valaki jó lokálpatrióta? És mit is jelent ez a hétköznapi életben? Veszprém büszke a múltjára és lokálpatriotizmusára. Ezzel kapcsolatban persze automatikusan a provincializmus jut az eszembe, mármint hogy gyakran nem tudjuk – a szemünk elé ereszkedő bazinagy öntudat miatt – helyesen megítélni magunkat. Mezei László volt főépítészünk egy interjújában a messziről jött ember tisztánlátásával így nyilatkozott Veszprémről:

„Sokkal erősebben érvényesülnek az egyéni érdekek, mint a közösségiek, ez nagyon jellemző ránk, magyarokra. Sajnálom, hogy egyre többet veszítünk emiatt. Ez Veszprémben sincs másként. Kissé gyengének érzem ebben a városban a lokálpatriotizmust, ami talán abból ered, hogy a ’70-es években közel megduplázódott a lakosság. Veszprémnek kivételes értékei voltak (történeti hagyományok, építészet, földrajzi adottságok), amikkel nem mindig sáfárkodott jól. Sokszor spontán folyamatok vezérelték azt, hogy hova jutott ezzel az adottsággal.”

Nos, mit szóljunk ehhez? Azt, hogy igaz. A lokálpatriotizmus – érzésem szerint – egyszerre nő alulról felfelé és felülről lefelé. Azaz csak nőne. Merthogy politikusaink nagyjából azt csinálják helyi szinten, amit az országos szinten látnak. El kellene jutnunk oda, hogy a városban a közösség – és nem a pártpolitika – érdekeit helyezzék előtérbe képviselőink, politikusaink, képesek legyenek kezet nyújtani egymásnak, közösen együtt dolgozni. Milyen szép is lenne, ha egyszerűen megtiltanák, hogy az önkormányzati képviselők országos pártok tagja legyenek. De – ezt hiszem – ez sem hozná el a várt eredményt, mert a holdudvar mindig megmarad, és az egyéni érdekek állandóan ott fognak tolakodni a közösségi előtt.

És el is jutottunk a második kérdéskörig. Általános problémának látom, hogy a lokálpatriotizmust sokszor csak egy hajszál – vagy az sem – választja el a kispolgáriságtól. Amint a helyhez – és az abban végzett saját munkához – való elfogult ragaszkodásba beleszüremlik a mások lenézése és lekicsinylése; máris eljutottunk a magyar és helyi valósághoz.

Ez nem csoda. A társadalom atomizálódott, az összefogás a minimálisra csökkent, és az egyén, az egó került az előtérbe. (Az okokat most hagyjuk.) Általános jelenség az, amikor helyi hatalmasságok és kisemberek mellüket döngetve híresztelik magukról, hogy igazi lokálpatrióták, és sokkal lokálpatriótábbak, mint mások. E megnyilvánulások mögött általában az egó által szétrobbantott személyiség áll – hányszor hallottam, hogy „mi ezt jobban csináljuk”, „nekem adjátok a megbízást, mert én vagyok a legjobb”, hogy „a mi rendezvényünk valóban értéket hordoz, nem úgy, mint a másik锅

Sajnos ez a magatartásforma igaz a civilekre is, akik egy része igazi álcivil, hiszen a nagypolitika mételye alakítja munkájukat, kapcsolatukat, a másik rész meg majd megdöglik azért a pár forintért, amit pl. az önkormányzat juttat nekik, és ezért elég sok mindenre képesek. Persze akadnak kivételek, és tisztelet is nekik.

Nos, akkor mit jelent számomra a lokálpatriotizmus?

Legelőször is csöndet. És tudást. Hogy ki volt pl. Cholnoky Jenő, esetleg Viktor, László, Ferenc – aki pl. másként írta a nevét –, hogy pl. milyen volt a város a török korban, kik voltak a legkiemelkedőbb polgármestereink…

Aztán figyelmet. A város iránt. Hogy nem szemetelek, hogy nem dobom ki a kandeláber búráját üres sörösüveggel, hogy az erkélyre virágot teszek...

Aztán érdeklődést. Hogy milyen helyi alkotók dolgoznak, hol lesz kiállítás, milyen volt a színházi előadás, írtak-e valamit a lapok?...

Aztán alkotást. A közösségért. Perpillanat a Veszprém Indexet.


PS.: És még egyet. Akkor lesz igazi lokálpatriotizmus Veszprémben, ha végre megegyeznek az agyament politikusok, hogy mi legyen a borzadály Rajk-féle emlékművel, hogy végre ne csúfítsa el belvárosunkat.