Kilgore Trout egyik regényében a Földről kiderül, hogy az csupán egy űrhajó, vagy méginkább csak egy űrhajó tartozéka, amolyan stabilizátorféle kütyü, hogy a naprendszer ki ne billenjen az egyensúlyából. Persze a stabilizátor-izén apró paraziták telepszenek meg, amik azután azt hiszik, hogy a világ körülöttük forog – néha képletesen, néha a szó szoros értelmében véve.

A regény főhőse egy tralfamadori, az űrhajó személyzetének egyik tagja. Karbantartóként az a feladata, hogy a stabilizátorokat működőképes állapotban tartsa. Nincsen sok dolga, hiszen a szerkentyű nagyobbrészt automatizált, meg az egész út is csak egy rutinküldetés, „átugrunk a szomszéd univerzumba sörért” típus.

„Emberünk”, ha merhetünk ilyen kicsinyesen antropomorfizálók lenni, egyszer már hibázott, és az ötödik gömb darabjaira esett egy későn észlelt üzemzavar miatt. Emiatt szóbeli fenyítésben részesült – még az is felmerült, hogy esetleg a sörből sem kap, a perecről már nem is beszélve… Így aztán nem csoda, ha most már minden apróságra fokozottan figyel.

Hogy van-e tanulsága a történetnek, az ezen a ponton még nehezen belátható. Azt mindenesetre érdemes végiggondolni, hogy mekkora üzemzavart jelentünk Trout szerint a harmadik stabilizátornak. Ne értékeljük túl a jelentőségünket, de a szomjas tralfamadoriak ügybuzgalmát se becsüljük alá!

A regény másik hőse az egyik parazita, aki valamit megsejt az igazságból. Annyira értelmetlennek tűnik számára a parazita létforma, hogy elkezd gondolkodni az élet értelmén. Közben (mintegy mellékesen) részt vesz egy komolyabb parazitabalhéban is, amit a Földet ellepő férgek nagyképűen második világháborúnak neveznek, pedig alig néhány tízmilliónyian pusztulnak bele. Így megy ez… Jut is, marad is – mondhatnánk például tralfamadori szempontból.

A parazita később összeáll egy nőnemű társával, három kisférgük is születik, sőt magukhoz veszik elpusztult testvérélősködőjének három ivadékát is. Így megy ez. Lehetne ez egy sikertörténet ilyenféleképpen, de a második főhős inkább mégis elszakad társától, új parazitanővel áll össze, mellyel még egy kisférget örökbefogadnak. Micsoda elképesztő nyüzsgés!

Mégsem jutottunk közelebb az élet értelméhez… Parazitánk ugyan többször hangsúlyozza társainak címzett eszmefuttatásaiban, hogy jobban kellene ügyelnünk a harmadik stabilizátorra, de igazából sem az önpusztítás fenyegető veszélye, sem a karbantartás közelgő lehetősége nem zökkent ki senkit megszokott féregjáratából.

Körülbelül háromezred másodpercenként eltűnik egy kozmikus civilizáció, sokkal gyorsabb ütemben, mint ahogy a harmadik stabilizátoron pusztulnak az állatfajok – többek között a rengeteg parazita „áldásos tevékenységének” következtében. A civilizálatlanságunk egész jó esélyt biztosít a túlélésre – még ha értelmét nem is látjuk az életnek vagy a túléletnek.

A történet végül befejezetlen marad. A tralfamadori főhős talán sörről álmodik, a parazita hős meg talán elesik, és szétloccsantja az agyát. Így megy ez. De az is lehet, hogy valahogyan tudomást szereznek egymásról, és együtt megmentik a Földet és a hetedfélmilliárd élősködőjét is. (A tralfamadoriak egyébként halhatatlanok, de néha unalmukban a nemlétbe menekülnek. Vagy átruccanak a szomszéd univerzumba sörért.)