Vendégjátékdömping van a Petőfi Színházban, egymás után sorjáznak a darabok – ahogy ezt egyébként az új igazgató jelezte is A fösvény bemutatóján. De néha a kritikusnak is el kell mennie egy-egy vendégjátékra, beleszippantani egy másik színházi atmoszférába, nem csak mindig a lokál. Ilyenkor aztán Budapest, Budapest, tecsodás – legalábbis az esetek többségében…

Most éppen Nemzeti Színház – ott is új igazgató, de még ott sem új repertoár. Habár érdekesség, hogy éppen az új igazgató a régi rendezője Parti Nagy Lajos Moliere: Tartuffe című darabjának. Alföldi Róbert még a Stúdiószínházban vitte színre az újragondolt klasszikust, de az előadás immár felküzdötte magát a Nagyszínpadra.

És ez értendő a szó szoros értelmében – már nem a felküzdés, hanem hogy az előadás a Nagyszínpadra került cakumpakk, nézőstől, mindenestől. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a nézőtér körben van kialakítva, középen meg ott a színjátszás a lovagok nélküli kerekasztal körül és -on. A színészeknek négy menekülőútjuk nyílik a négy égtáj felé, de legalábbis négy különböző irányba.

Szóval itt minden rendhagyó, ahogy azt Alfölditől megszokhattuk (ez így paradox, nem?). Meg Parti Nagy Lajostól is. Izgalmas kísérlet így újragondolni egy darabot, hogy akkor is, meg most is. Például a jelmez akkorhű, Parti Nagy meg már egy mai csirke, vagyis a modor nem éppen boileau-i, még ha hármas is az egység. A klasszicizmusban még úgy vélték, van, amit nem illő egy színpadon csinálni, például a szeretkezés vagy az erről való túlzottan szókimondó társalgás.

Biztos ezért van az is, hogy Moliere Tartuffe-je nem teszi magáévá Elmirát a férje feje fölött, egy asztalon. Ma már az asztal sem tabu, látják, pedig azon eszünk. Alatta meg harminc plüsskutya a jelenetváltásokkor életre kel, és még a szemük is világít (valószínűleg az Antikrisztus eljövetelére várnak).

De az igazán jó, hogy itt minden klappol, minden a helyén van. Parti Nagy szövege lehengerlően hat, mikor csupa lelkes színészek tolmácsolnak, és nem csupán a sztárok, az Udvaros Dorottya meg a Stohl Buci, hanem mindenki nagyon klassz, és mer játszani, nem görcsöl (mittomén a gázszámlán, gondolom, vagy amin a színészek szoktak, pl. hogy pocsék a darab, és abból is övék a legrosszabb szerep). Csak amúgy eljátsszák a szerepüket beleéléssel meg empátiával, és ettől rögtön működik a történet, és ismét különösebb díszlet és kellékarzenál nélkül…

Hát így is lehet: ötletesen, fiatalosan, modernül – és talán a közönség sem oly botor, hogy erre ne lenne fogékony, vagy hogy csak a fingós-hasraesős vicceket értse, az iróniát meg sose. Alföldiről gyakran hallottam mondódni, hogy „lelkes amatőr”, amiben nyilván van veritas (mint in vino megtermékenyülés), de jelenleg ő a legprofibb amatőr, a lelkesség meg egyáltalán nem árt.

Na, most ez lett, nem kritika, hanem hangulat, egy budapesti benyomás. Parti Nagy Lajos megmásítja (visszaállítja) a Moliere-mű befejezését, így a végkifejlet nem éppen pozitív, bár attól függ, kinek a szempontjából. Nekünk bizonnyal bíztató, hogy Bujtor István srégen mögöttünk ült, és tapasztalatokat gyűjtött. Hajrá!