Újabb muzsikus hagyott itt bennünket a Nagy Generációból. Jackie szombat óta az égiekben pengeti piccolo basszusgitárját a Syrius másik két, már korábban elkötözött tagjával, Veszelinov Andrással és Baronits Zsolttal.

Ha Magyarországon egyáltalán beszélhetünk progresszív rockról, akkor annak vitathatatlanul a Syrius, azon belül Jackie volt az első zászlóvivője. Jackie a hivatalos meg nem értések közepette zenélt itthon zenekarával, értő közönségétől viszont minden elismerést megkapott. Nagyon messze, Ausztráliába kellett lemenni a Syriusnak, hogy megtapasztalja az igazi, megérdemelt sikert, ahol felvehették a legendás Az ördög álarcosbálja lemezt is.

Később elege lett az itthoni megpróbáltatásokból, legkisebb kontinenst választotta hazájául, (a Syriusból Ráduly Mihály és Pataki László sem maradtak itthon, bár Ráduly néhány éve hazajött) ahol megbecsült, elismert muzsikus lett. Nem szupersztár, muzsikus. Nem volt sztáralkat: a színpadon is, magánéletben is kerülte a feltűnést. Szívesen beszélgetett rajongóival a bulik után, de le is ült velük egy pohár italra.

Rendszeresen hazalátogatott, és ilyenkor mindig nagy szeretettel, rajongással fogadta a közönség, értékelve új utakat kereső, kísérletező zenéjét. Utolsó magyarországi vendégszereplésén Veszprém is köszönthette az Utcazene fesztiválon. Tudtuk, hogy nagyon beteg. A színpadon egy csontsovány ember székén ülve pengette vékony húrokkal ellátott basszusgitárját, elképesztő futamokat játszva, szólóhangszerként kezelve. Ahogy nyomta Hendrix Manic Depression-jét, sosem felejtem el. Néhány idősebb ismerősöm meghatódva emlékezett a harmincöt évvel korábbi Syrius koncertre az Egyetemen.

Igazi zenészhez méltóan szinte az utolsó leheletéig muzsikált, szombaton azonban legyőzte a halálos kór. Hatvan esztendős volt. Viszlát, Jackie!