Nem is olyan régen több napom telt könyvkutatással. Kerestem egy könyvet, egy olyan velőset. Aztán találtam egy egérrágtát. A fedőlaptól a 29. oldalig, alulról gondosan, szép karéjban belerágcsált a beste. Értelmiségi állat lehetett, hiszen ügyelt arra, hogy a szövegbe véletlenül se egyen bele. Nos, ez a könyv a Dzsungel Könyve volt. (Evvel a kis egérrágással talán még hitelesebb lett…)

Most sem kívánok „bölcsészes elemzős, egetmegváltós” lenni, csupán fel szeretném hívni az Olvasó figyelmét egy igen jó kis könyvre. Bevallom őszintén, hogy a Dzsungel könyvét nem olvastam gyerekként, sőt csak a musicalből és a rajzfilmből ismertem a történetet, és hát ez némi meglepetés forrása volt. Sok mindenről kiderült, hogy az nem is úgy volt, és sok mindenkiről kiderült, hogy ő tulajdonképpen nem is olyan.

Most már a kimondhatatlan nevű Rudyard Kiplingnek hiszek, és nem a musicalnek – bár kívülről tudom és szeretem a Dés-Geszti alkotást –, sőt a Disney-s változatról is lehullt a lepel! A szereplőkről nem sokat írnék, inkább kedvcsinálóként néhány gondolatot.

Meglepetés volt számomra, hogy Balunak – a medvének – az eredeti műben sokkal egyszerűbb és bölcsebb egyéniség jut, mint a filmeken és a színpadi változatban. És az is kiderül, hogy bár nagyon öreg, amikor elválik Mauglitól, de nem hal meg! Meglepetés volt még Ká is, aki egyáltalán nem gonosz, mint hittem. Sőt, csak egy kicsit piszkálni kell, és mindjárt bölcs tanácsokkal és segítőkészséggel árasztja el az Embert. (És mókásan hiú…) Azt hiszem, szeretnék egy ilyen barátot. A farkasokban pedig betyárbecsület lakik. Számomra a könyv legjobb mondata is egy farkastól származik, az éppen haldokló Akelától, aki előtt fogadkozik Maugli, hogy ő élete végéig farkas marad… Akela válasza pedig ez Maugli szavaira: „Maugli fogja Mauglit kergetni. Menj vissza a népedhez. Menj az Emberhez.”

Nos a Balu–Bagira–Ká–Farkasok által életben tartott és életre nevelt Maugliról ki is derül, hogy akármennyire is nem szeretné, ő bizony semmi más nem lehet, mint ember. Megannyi kalandon és vadászaton át kísérhetjük, miközben véghez viszi legnagyobb tettét: legyőzi a főgonosz Sir Kánt (tigris), és a dzsungel ura lesz. Emberré válásának folyamatát pedig olyan történetözön kíséri, amit a „leleményes, élvezetes, hihetetlenül okulós, színes” jelzőkkel lehetne illetni. (És ne feledkezzünk meg a „zseniális” szóról sem…)

Nos, akármilyen meglepő, a Dzsungel könyve nem csak Maugliról szól. Maugli története csak a felét teszi ki a könyvnek. 7 kisebb novella követi a „dzsungelbelieket”, amiket ugyanolyan élvezettel falhat az Olvasó. Megismerkedhetünk az igazi Riki Tiki Tévivel, az árvízből kimentett mongúzzal, aki kígyógyilkolásaival megmenti egy fehér ember családját. (Komolyan mondom, ennyire izgalmas történetet régen olvastam.) Aztán megismerhetjük, hogyan jutott el a Fehér Fóka a Fókaigéretföldre. Purun Bagát csodája pedig szintén egy remekbe szabott történet, talán a legszebb, a legmeghatóbb a „7 kicsi” közül. Elég legyen annyi róla, hogy tényleg csoda történik. (Hogy „benne vagy általa”, azt a leendő Olvasóra bízom.) Találkozhatunk még egy mogorva és gyilkos krokodillal, eszkimókkal és kutyáikkal, elefántokkal, és harcokban edzett fegyverhordozó állatok eszmecseréjébe is belehallgathatunk. Csupa-csupa remekbeszabott állatszereplő és csupa tanulságos mese, aminek az igazával eszébe sem jut vitatkoznia az Olvasónak. Hiszen a Nobel-díjas Kipling briliánsan alkotta meg novellafüzérének minden egyes centiméterét.

Így akinek elege van a tankönyvekből vagy az összeborulós regényekből, netán a politikát és az embereket is unja, vagy úgy az egész világot cakk-umpakk, kérem, olvassa el a Dzsungel könyvét! Az állatokban és ebben a könyvben nem lehet csalatkozni!