Egyszer csak azt vettem észre, hogy a nővéreméknek van egy kutyája. Hogy honnan szerezték be, és főként miért, nem nagyon tudom és értem a mai napig sem. De a lényeg, hogy bár nem nálunk lakott, egyből magaménak éreztem Tírát. Vörös ördög volt ő, kajla, gyönyörű jószág, ám a neveltetése némi kívánnivalót hagyott maga után.

Egyszer a komplett szobámat szétrágta, de abban sem ő volt a hibás. Ő csak tette, amit minden jóravaló vörös ír szetter tett volna a helyében. Tírának legnagyobb érdeme az volt, hogy megtanított arra: a kutyáknak igenis van lelkük. (Mielőtt végleg elszökött, eljött hozzám elbúcsúzni, de ez már egy másik történet, most maradjunk a szettereknél.)

Kezdjük egy kis „közös szetterezéssel”: Négy szetter fajtával találja magát szembe az ember, ha szetterekről kutakodik. Így választhatunk a vörös ír-, a gordon-, az angol- és a fehér-vörös ír szetterek közül. Nekem a vörös írben volt részem. Mindegyik szetterben közös, hogy imádják az embereket és azok társaságát, könnyen és előszeretettel kötnek barátságot embertársainkkal, így aztán nem meglepő, hogy nagyon-nagyon ritkán lépnek fel agresszívan velünk szemben. (Humánpolitikájukból következik, hogy őrző-védő feladatokra egyáltalán nem alkalmasak.) Szintén közös jellemzőjük az önálló döntéshozatal, ami előny is meg hátrány is a szetter-gazdi számára, hiszen nagyon könnyen átcsaphat ez az önálló döntéshozatal egy bájos kis kutya-makacsságba.

De szűkítsük a kört, és foglalkozzunk már az én vörös ír szetteremmel! Bundájának bemutatása nem igényel különösebb elemzést: egyszerűen gyönyörű gesztenyés barna vagy mahagóni színe van. Rendkívül lenyűgöző, arisztokratikus a megjelenése és felépítése kifogásolatlanul arányos. Szerintem elég a képekre tekinteni! Ez az „látszat”arisztokrata nyugalom egy pillanat alatt elszáll, amint megmozdul szetterünk. Rendkívül eleven, szinte fáradhatatlan, erős és gyors kutyával van dolgunk, akiben minden másodpercben lüktet az ősi vadászösztön. Fejformája hosszúkás, füle közepes méretű, és istenien bele tud lógni az ételbe. Simogatni őket ajándék a kutyabarátoknak, hiszen egy egészséges vörös ír szetternek a fején, elülső lábain és a fülön rövid, a test és a lábak többi részén közepesen hosszú, igen finom, bársonyos szőre van. A kutyáknál kuriózum számba megy, hogy a vörös ír szetter standardja nem ír elő mérethatárt a magasságra, súlyra vonatkozóan. (Az amerikai fajtaleírás a marmagasságukat 63–68 cm-re állítja be, súlyukat pedig 27–32 kg-ban.) Talán nem meglepő az a jelenség, hogy a vadászatokon és a kiállításokon megjelenő vörös írszettereknek igen eltérő megjelenésük van. (Már-már két típusról beszélhetnénk, pedig alapvetően egy típusa létezik, az, amelyet a fajta standardja meghatároz)

Megnyerő megjelenése és vadászatra való hajlama végett nemcsak a városlakókat (és a kutyaesztétikára adó gazdikat), hanem a vadászat szerelmeseit is igen könnyen ámulatba ejtik a „kis vörösök”. Nem véletlenül említgetem a vadászatra való hajlamot. Nagyon is bizonyosra vehető, hogy a szetterek az úgynevezett „nagy mezei spánielekből” alakultak ki, amelyek egyöntetű feladata volt a vadászat, madarászat. (Ezen belül is a vad felkutatása.) E spánieleket keresztezték az angolok a spanyol örökösödési háború (1701–1714) után a Spanyolországból Nagy-Britanniába hurcolt pointer típusú vadászkutyákkal. A házasságból születhettek meg az első ős-szetter almok. Képzeljék el, hogy 1882-ben alakult meg az első fan club, ami az „Irish Red Setter Club” nevet viselte, és rögvest (három évet kellett várni) meg is született az első hivatalosan is elismert fajtaleírás, amit ki mások, mit a vadászok fogalmaztak meg. Érdekesség, hogy az első ismert vörös szetter tenyésztő De Freyne volt, aki 1793-tól (!) több évtizeden keresztül szentelte életét ezeknek a „vörös ördögöknek”.

A vadászatról ejtsünk még pár szót! A vadászat során vöröseink fő feladata az apróvad és a szárnyasok megkeresése és jelzése. Érdekesség, hogy sok vadász „nyúltisztának” képezi szetterét, ami annyit tesz, hogy a szetternek egy adott vadászat során teljesen ki kell kapcsolnia agyának „nyulat fogok” funkcióját. Akármennyi nyúl is ugrándozik körülötte, neki nem szabad még a szemét sem rájuk vetni Ebből is látszik, hogy hatalmas önfegyelemmel bírnak a vörösök! És azt még nem is említettem, hogy a vadászat során a vadat elejteniük sem szabad! Csak a jelzés és a terelés marad listájukon.

Ha valaki – ezek után is – a vörösök mellett teszi le voksát, nem árt, ha tudja, ennek a kutyának sportra és tanulásra van szüksége. Nem szoba- és kertdísz, hanem egy örökmozgó. Napi két óra aktív mozgásra van szüksége, amihez nem elég csupán a kertben való hancúrozás…A tanulás szempontjából pedig nem árt, ha beíratjuk valamilyen kutyatanfolyamra. Hiába, meg kell tanítani őket viselkedni, hiszen bárhol, bármikor kitörhet rajtuk a vadászösztön, és már áll a bál…

Az én vörös ördögöm elszökött, valószínűleg azért, mert mi nem vettük figyelembe az igényeit, elvárásait. Ezt nem ajánlom senkinek, mert a szökés utáni „több napos” sírás, lelkiismeret-furdalás, és a most is tartó hiányérzet – higgyék el nekem – nem örömünnep.