Miért van az, hogy addig, amíg nem tanuljuk meg a leckét, nem szabadulunk? Miért van az, hogy addig nyektet a Sors vagy Élet vagy mittudoménmi, amíg kilóg a belünk? De legfőképpen az miért van, hogy nem vesszük észre ezt az egészet? Mármint hogy: tanulj már Tinó, a Jóisten áldjon meg, vagy sose leszel Őkör!

Pedig a házi feladat felismerése nem nehéz. Az ember megtesz vagy elszenved egy bizonyos dolgot egyszer. Aztán még egyszer. Van ilyen. Harmadszor már általában felismerjük, hogy ebbe a kakába már beleléptünk valamikor. Büdös is, ragad is, mint a múltkor, de mindegy, lepucoljuk megint. Ha van egy kis eszünk, szerencsénk, akaratunk, vagy valami, akkor negyedszer azért már kikerüljük a dolgot. Kivéve, ha a Sors – vagy mi – azt akarja, hogy tappogjunk még egy kicsit, mert vagy a kicsit más szart már nem ismerjük fel, vagy lepucolni nem tudjuk rendesen.

Aztán megoldjuk a házit, vagy meglesünk mást, aki megoldotta. Látszólag. Oké, hogy beírtunk valami megoldás félét, de az eredményünk helyesessége legtöbbször nem derül ki azonnal. Mert. Kétszer kettő néha öt. Gondoljuk mi. De persze ez nem igaz, mert az fixre négy. A tény, hogy ötöt kaptunk, minket minősít, leginkább az önámítási hajlamunkat, ami vigyort csalt az arcunkra a tudatosan téves eredményünk láttán. Aztán nem értjük, miért van az, hogy a feladat kész, eredmény van, de rossz érzésünk is, mintha nem stimmelne valami.

Aztán később, sokszor sokkal később, meglessük vagy megkapjuk a javítást. Négy. Kegyetlenül, kíméletlenül, feketén-fehéren. Csessze meg! Annyira jó volt öttel élni, na! Kellemesen hülyeség, de JÓ! Kit érdekel a négy? Azért, mert mindenkinek annyi, akkor nekünk is annyi kell, hogy legyen? Hm? Bosszantó.

Nesze neked hülye Ökör, maradtál volna Tinó…