Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik néhány páratlan alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek vagy kihulltak a kánonból, vagy különféle okokból ritkán jutnak el a nagyközönséghez.

Két figyelemre méltó regény társaságában töltöttem az ünnepeket, melyekről valószínűleg az olvasók csak elenyésző rétege bír korlátozott tudással, pedig a jelentékeny visszhangot és a befogadói figyelmet mindkettő maradéktalanul és jogosan kiérdemelné. Legalábbis nálam a katartikus olvasmányélmények közt kaptak előkelő helyet.

A huszadik század második felének német irodalma hazánkban többnyire Grass, Lenz és Böll nevével körülhatárolható terület, pedig a nyomukban haladt Martin Walser is, akinek hazai befogadástörténete sajnos vajmi szegényes. Több regényét is kiadták a hetvenes-nyolcvanas években, illetve legutóbbi kötetei is napvilágot látnak magyar nyelven, de néhány alapmű továbbra sem hozzáférhető, illetve a már kiadott művek sem találtak rajongó nagyközönségre.

Ez talán annak is köszönhető, hogy Walser sokkal kevésbé fémjelzi azt a vonulatot, amelynek középponti kérdése a német náci múlt felfejtése, s amely ennek következtében a korabeli hazai irodalompolitika antifasiszta recepciójában öltött testet. Mi több, a kilencvenes évek végén Walser az Egy kritikus halála című regénye kapcsán botrányt kavart a náci múlt és a németség bűntudatában szerinte túlságosan egysíkúan interpretált holokauszt egyéni értelmezésével. Sokkal inkább a háború utáni (nyugat)német kispolgárság, a fogyasztói társadalomban helyét kereső, egzisztenciálisan-érzelmileg kiszolgáltatott esendő egyén a szerző legtöbb regényének hőse. Épp ezért Walser szóban forgó műve nekem leginkább az általam igencsak kedvelt Fassbinder filmjeit juttatta eszembe, ez pedig különösen vonzóvá tette számomra a regény anyagát.

A Lélekedzés 1979-ben született, s hőse egy Xaver Zürn nevezetű átlagos német kispolgár, aki egy gazdag üzletember, Dr. Gleitze sofőrje. Munkája során főnökét engedelmesen fuvarozza különböző üzleti megbeszélések helyszíneire. Megbecsült alkalmazott, mégsem elégedett. Alárendelve főnöke és családja utasításainak, szeszélyeinek, az örök vesztes és szolga szerepében érzi magát, állandó önmarcangolása, elégedetlensége pedig krónikus szorongáshoz vezet: gyomrában fájdalmas csomót érez, melytől képtelen megszabadulni. Az orvosok is tanácstalanok, különféle vizsgálatok és gyomorröntgen után sem találnak nála valódi betegséget. Xavert ráadásul még az is nyomasztja, hogy a nap végén közönyös felesége és két civakodó lánya várja, akik nem becsülik őt, és rá sem hederítenek családfői funkciójára, így csak egyetlen barátja marad: a finom fehér rajnai bor lefekvés előtt.

Xaver kisszerű kálváriája, amely minden bérből élő családos kispolgár számára ismerős lehet, magában hordozza az egész (nyugat)német alsó-középosztály sivár és kilátástalan világát, a háttérben lappangó bűntudatos múlttal. Családjának sorsa például szorosan összefonódik a második világháborús königsbergi ütközettel, s egyben főnöke, Dr. Gleitze múltjával, ezt azonban az alsó osztálytudattal megvert sofőr sohasem meri elmondani munkaadójának. Az elbeszélt történet lágy asszociációs hálókat indít el, melyben a köngisbergi filozófus, Kant, a tiszta ész kritikája és a világ értelmezése is helyet kap, miközben az egész német kultúra és történelem Xaver égő gyomorfájdalmának gócában jelenik meg.

A Lélekedzés persze számomra nem csupán a német társadalom és a fassbinderi világ jellegzetes alakjai, szituációi, kérdésfelvetései, fonákjai miatt, hanem leginkább a lélektani önélveboncolás miatt tetszett. Ha valaki már érzett megmagyarázhatatlan ellenszenvet felettesei iránt, és közben esténként odahaza örömtelen kispolgári létforma várta, bizonyosan kedvére való olvasmányra lel Walser művében.

A másik kötet olyan felfedezés, amelyet régóta nem reméltem. Egy gyűjteményes kötetben figyeltem fel Iain Banks skót író nevére, aki kétéltű szerző: Iain M. Banks néven szórakoztató sci-fiket jegyez, M. nélkül pedig igazi szépirodalmat. 1984-ben írt első regénye, melyet a világirodalmi kánon ma az egyik legbizarrabb, s egyik legizgalmasabb alkotásként értékel, valóban kiemelkedő teljesítmény, s nekem az utóbbi évek talán legnagyobb hatású élménye. Külön örültem, hogy a 2006-os kiadású kötet fordítója az a Bényei Tamás, aki az angolszász irodalmak és az angol nyelv egyik legkitűnőbb értője-ismerője, így a kongeniális átültetés szinte biztosnak tetszett.

Nem is csalódtam, Iain Banks A darázsgyár című regénye kétségtelenül kötelező olvasmány azok számára, akik valódi lélektani horrorra és szokatlan, rendhagyó irodalmi tapasztalatokra vágynak. Ám mivel a regény számos meglepetést tartogat és legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja, nem árulhatok el mindent a leendő olvasók érdekében.

A szerző regényének hőse Frank, egy tizenhét éves fiatalember, aki Glasgow mellett, egy kis tanyán éldegél édesapjával. Frank persze nem mindennapi gyermek. A fiút csecsemőként egy rendkívül szörnyű baleset miatt súlyos testi fogyatékossággal verte meg a sors. Különös magányában az évek során eszelős világot kreál magának. Egyfajta Mindenható szerepében, talán saját csonkaságát megbosszulva, a környék élővilágán végez abnormális kísérleteket. Az állatokkal szembeni kegyetlenkedése mégsem csupán egy szadista kölyök öncélú ténykedése, hanem inkább világteremtő tevékenység, amelynek szabályozott koncepciója van, és mindenre kiterjedő, szinte mágikus rendszere. Némely elemében Frank cselekedetei Csáth Anyagyilkosság című elbeszélésének hőseivel mutatnak rokonságot, de a pszichologizáló attitűdnek itt semmi nyoma nincsen. Annyit mégis elárulhatok, a regény címe is egy állatgyilkoló gépezetet jelöl, amelybe a fiú darazsakat helyez, hogy aztán a rovarok különféle módokon leljék halálukat a precíz szerkezetben.

Frank tárgyszerű, első szám egyes személyű leírásai alaposan edzett gyomrot igényelnek, pedig ez még nem minden. A srác ugyanis az emberekkel szemben sem mutat különösebb együttérzést, gyermekkorában több zseniális gyilkosságot is elkövet, amelyeket természetesen nem tudnak rábizonyítani, mert kivételes intelligenciája képessé teszi arra, hogy trükkjei leleplezetlenek maradjanak. Két fontos személyiség van csupán az életében: barátja, a törpe Jamie, valamint bátyja, Eric, aki orvosnak készült, ám egy borzalmas kórházi élmény következtében megőrült, és hasonlóan rettenetes tetteket követ el. A regény lényegében váltott idősíkokon mutatja be Frank mindennapjait, illetve önmaga, furcsa családjának és bátyja múltjának hajmeresztő eseményeit, ám a cselekmény több egyidejű rejtély körül bonyolódva végül megdöbbentő végkifejletben kulminálódik.

Iain Banks művének rövid zanzája első látásra talán ijesztő lehet, holott korrekt irodalmi nyelven megírt színvonalas alkotás, kiváló magyar fordításban. Nem vitás, hogy a kortárs kritika képes elhelyezni valamiféle társadalmi gyökerű olvasati dimenzióban, én viszont úgy gondolom, metaforikus magyarázatot találni rá értelmetlen volna. Ahogy Bret Easton Ellis Amerikai pszichója sem értelmezhető a maga valóságában, Banks regénye, A darázsgyár is inkább egy beteg tudat roppant elmés, kreatív fantáziával megbolondított és pompás nyelven megalkotott zabolátlan víziója. Kötelező darab minden horrorkedvelő, lélektani drámára vágyó és nagy irodalomra szomjazó olvasónak. Így aztán igencsak fájdalmas, hogy a magyar könyvkiadás többnyire csak M. Banks sci-fi regényeit jelenteti meg sorjában, a szépíró Banks többi művére még bizonyára várnunk kell egy darabig, de remélhetőleg a későbbi fordítások is Bényei Tamásra hárulnak majd.

Novics János