Melyik a jobbik eset? Az, ha valakiről azt mondják, hogy jó operatőr volt, vagy az, hogy rossz rendező? A válaszadás elől persze könnyű elbújni a nézőszám mögé, azonban ha valaki valóban a nézettségre törekszik, a legkevésbé sem lenne szabad hátat fordítania a minőségnek.

Egy jó kommersz mű még lehet szórakoztató, de nincs unalmasabb egy átlagos vagy éppen átlag alatti közönségfilmnél. Márpedig Koltai Lajos legújabb munkája véleményem szerint ilyen. Az irodalmi alap, gyanítom, most sem volt annyira gyenge, mint amit sikerült visszaadni belőle. A történet egyáltalán nem eredeti, de szokványosságával együtt is lehet annyira jó, hogy szórakoztató módon lehessen elmesélni. Operatőr-rendezőnk sajnos nem teszi meg nekünk ezt a gesztust. Szereplői sorsát nem bontja ki eléggé, hagyja, hogy a szavak beszéljenek, és ne a képek. Szájba rág, és nagyot mond, pontatlan és következetlen, éppen az hiányzik belőle, amiről beszélni kíván.

Pedig ha valamiről igazán szólhatna ez a film, akkor az az érzékenység és a finomság lehetne. Mégsem érzem azt, hogy meg tudna érinteni. Bár vannak valóban jelentős és figyelemre méltó jelenetei, az egészből mégis hiányzik valami báj, valami valódi kedvesség. Pedig annyira jól indul! A sötét képernyőre apró fényes kis pontocskák kúsznak be, majd tovább halad lefelé a kamera, és egy szürkületi tengerpartra érkezünk. A látvány innentől kezdve szörnyen átlag alatti. Egy öreg nő áll a parton, és egy vitorláson heverő fiatal nőt néz, aki fekszik a taton, és kezét a vízben lógázza.

Számomra roppant zavaró, amikor érzem, hogy nagyon-nagyon meg kívánnak hatni. Az idős Ann (Vanessa Redgrave) haldoklása így is eléggé megrázó, felesleges mindezt klisékkel, hatásvadász jelenetekkel szétbombázni – mint tengerparton futó kutyák, meseház, sziklák és hullámok. Ann alakja van annyira érdekes, hogy az ő története bontakozhasson ki fokozatosan, és ne kelljen sablonokkal tönkre tenni. Eléggé érdekfeszítő egy darabig, hogy vajon tényleg megtörtént dolgokat láthatunk-e a visszaemlékezéseiben, vagy valóban haldokló testének zavaros képzelődései az adott jelenetek.

Egy esküvői készülődésbe csöppenünk, ahol az egyik megérkező koszorúslányt éppen arra kívánják rábeszélni, hogy vegye rá a menyasszonyt, mondjon le házassági szándékáról. Sajnos egyáltalán nem egyértelmű, hogy valóban van, lehet-e ok az esküvő elodázására, azonban a szereplők igyekeznek sok mindent megtenni, hogy legyen. Magukat és egymást sem kímélve mulatnak, láthatólag mintha mindenki menekülne valaki vagy valami elől. Szerelmek szövődnek és barátságok mennek tönkre, mindezekkel párhuzamosan az idős Ann haldoklik.

Lányairól megtudjuk, hogy bár egészségesek, de legalább annyira bizonytalanok életükkel kapcsolatban, mint haldokló édesanyjuk. Nem tudom, hogy az élet van-e tele közhelyekkel, amiket valóban meg kell mutatni, vagy a rendezői szándék sekélyes ennyire, de nem igazán jó rész, ahogyan az egyik lány az egyik pillanatban még nem akar gyereket, majd egyszer csak hirtelen egy anyai mosoly vagy feddés hatására mégis kiderül róla, hogy igen, sőt, már két hónapos terhes.

A stáb egyébként tényleg rendben van. (Meryl Streep, Glenn Close, Vanessa Redgrave színészi képességeiknél fogva garanciát jelenthetnének a sikerhez, és egészen biztosan vannak is olyanok, akikben nem marad hiányérzet a játékukat látva. Azonban a rendezés hibái sajnos több helyen elszürkítik a részvételüket. Ann (a fiatal, (Claire Danes) és Harris (Patrick Wilson) találkozása egy New York-i utcán ilyen. Egy esernyő alatt állnak, a hátuk mögött lévő falon szemmel láthatólag jól kivehető árnyékok vannak. A párbeszédük nem csak azért élvezhetetlen, mert akarva-akaratlanul az esőgép kerregését halljuk, hanem mert a jelenetük sincs jól kitalálva. Ugyanúgy, amikor a haldokló Annt meglátogatja az idős Lila (Meryl Streep), és közte valamint Ann lányai közt egyetlen szó sem hangzik el Buddyról (Hugh Dancy), akiről Ann elég sok mindent összehord.

Kár, hogy egy ennyire nagy formátumú filmes ekkora hibákat követ el. A hagyományos történetmondással semmi hiba sem lenne, ha legalább azt tisztességesen tenné, de így hiányosságaival együtt sajnos rossz nézni Koltai filmjét, és azt sem jó látni, hogy hiába a remek színészgárda, az egészből sajnos semmi maradandó sem sül ki.

Este, amerikai film, rendezte Koltai Lajos, készült 2007-ben

A film a HEMO Kortárs filmklubjában volt látható.