Mikortól lehet hazudni a gyereknek? A Mikulásra gondolok persze meg a Jézuskára meg a többi hasonló cuccosra… Mert, ugye, most jön a Mikulás – de tényleg, az igazi Rovaniemiből –, és akkor most hogy legyen ennek az egésznek a körítése? Főleg, hogy lesz ezer másik Miki is tutira, sőt még néhány Télapó is bejátszhat szláv oldalágon…

Itt van az ember a 14 hónapos gyermekével, aki már rengeteget beszél, csak sajnos kvázi-urduul (a családból egyelőre egyedüliként), de közkeletű vélekedés (gy.k. téveszme), hogy a gyermek már mindent megért, amit mi mondunk neki. De mit mondjunk? Pláne, ha még érti is!

Valamiért az az érzésem, hogy gyermekkorunkban sokkal könnyebb volt a felnőtteknek hazudni a Télapóról (akkor éppen aktuálisan így hívták). Mindenképpen megkönnyítette a dolgukat, hogy abban az időben még korlátozott számban bukkantak elő a semmiből a nagypocakú, fehérszakállú, pirosköpönyeges ünnepi alteregók, hogynemondjam, ál-Mikulások. És még jó, ha pirosköpönyegesek, és nem lilák vagány alpesitejcsokoládémárkanév-felirattal.

No, persze azért apuci vagy anyuci egy-egy enyhén pálinkaszagú munkatársa néha bejátszott, hogy azért legyen némi hitele Szent Miklós örökösének. Ugyebár a Jézuskának eleve nagyobb volt az ázsiója, mivel normális ajándékokat hozott, teszemazt öltöztetőskatonát vagy medzsbokszot, így az ember elfogadta, hogy láthatatlan szegény vagy szégyellős. Elvégre neki volt mire szerénynek lenni…

De a Télapó összvissz hozott némi csokit meg diót meg ilyesmit – hát ettől nem esett hasra az ember gyereke! Ilyenkor kellett a személyes varázs ereje (meg lehetőleg néhány szexi krampusz, hogy az apukák se aludjanak el a vállalati ünnepélyen), hogy érezzük, ebben a kicsit szerényebb, mostohagyerek ünnepségben is van egy kis kraft, ami azért mozgásban tartja a dolgokat…

Az viszont már mégiscsak genyóság, hogy az ember egyszercsak, minden figyelmeztetés nélkül a hóhér másik végén találja magát, és azon gondolkozhat, vajon mit mondjon ő ivadékának. Hogyan oldható fel a Mikulás-probléma?

Jöhetnek a szokásos mesék az északi-sarki bácsiról, aki amatőr besurranóként csizmáinkba csempészi szeretetcsomagjait (feltéve, ha jógyerek)? De akkor mi a helyzet a minden-sarki bácsikkal, akik olyanok, mintha? Hogyan különböztessük meg őket a hétköznapi cukrosbácsiktól, akiknek céljai legalább nagyjából körvonalazhatóak?

Szóval nem könnyű szülőnek lenni ebben a mai, mikulásözönös világban… Mindegy, suvickoljuk a csizmákat, és tovább töprengünk az élet nagy dolgain. Úgyis nemsokára jön a Jézuska, aztán meg a nyuszi, azokkal is kell majd valamit kezdeni… Meg aztán, ha nem ültetünk el néhány izmos illúziót gyermekünk fejében, akkor mi marad majd, amit később gonoszul lerombolhatnánk?