Ez egy nagyon őrült mozi. Őrülten őrült, viccesen őrült, abszurd és groteszk, tréfarépás és répatortás. Komolyan fejreáll tőle az ember, maga alá nevet és figyel, hogy jók-e a reakciói, hogy ki(ne)vetik-e maguk közül mások, s mernek, akarnak, tudnak-e nevetni mindazon, amin ő tud, mindazon, amit ő lát, mindazon, amit tapasztal; már amennyire elhiszi, hogy ami a szeme elé tárul, az valóban van, valóban létezik.

Ez tipikusan egy olyan film, amiből a legkevésbé lenne szabad jeleneteket, részleteket mesélni, mert minden egyes részének, minden egyes kockájának hihetetlenül nagy jelentése és jelentősége van. Igazából a hangulatáról kellene megemlítenem, elmondanom dolgokat. Talán ezzel ártok a legkevesebbet neki, hogy majdani nézője legalább akkora örömét lelhesse benne, mint amekkorát nekem sikerült.

A kedvcsinálás érdekében néhány részletet hadd említsek mégis. Az első kockákon egy pasi áll a metró peronján, lát egy lelketlenül csókolózó párt, és mi tagadás, nem igazán dobódik fel a látványuktól. Később azt is megtudjuk, hogy milyen körülmények között érkezik meg erre a helyre, azonban hogy miért, mi célból, az számomra az egész film során egyáltalán nem derült ki, de nem is igazán van neki jelentősége, azt gondolom.

Emberünk beköltözik egy lerobbant albérletbe, dolgozni kezd egy hatalmas irodaházban, kikapcsolódik, ismerkedik, bulizik, és különösnél különösebb dolgokat tapasztal maga körül. Az ételeknek nincs ízük, az italoknak nincs erejük, az utcák feltűnően tiszták, az emberek elviselhetetlenül kedvesek. Kedvességük mögött azonban nincsen semmi. Sem érdeklődés, sem részvét, sem szolidaritás, még csak gyűlölet sem. Az utcákon se gyerekek, se galambok, és kis kerekes cekkereket húzogató-tologató bácsikák-nénikéket sem látni. Minden feltűnően tiszta, csilli-villi, de iszonytatóan hideg, otrombán életidegen.

Terry Gilliam Braziljának hangulatához és képi világához tudnám talán leginkább hasonlítani ezt a filmet. Azonban ami Gilliamnél nyíltszíni irónia, az itt iszonyúan fanyar és maró gúny, földbedöngölősen groteszk, lesújtóan morbid. A főszereplőt – Andreast – alakító Trond Fausa Aurvaag játéka lenyűgöző. Azt a komolyságot, ahogyan eljátssza ennek a figurának a szerepét, tényleg érdemes megnézni! Egyetlen percre, egyetlen pillanatra sem zökken ki a szerepéből. Lényéből finomság árad, ami kitűnően ellenpontozza a zord északi tájat, rideg környezetet. Érdemes nézni azokat a helyzeteket, amiket átél, hogy mindegyiket milyen hidegvérrel, ugyanakkor átéléssel is képes végigcsinálni. Ahogyan egy papírvágóval „teszteli” magát, hogy érez-e fájdalmat, s azt is, amikor szerepe szerint valóban boldog és örül.

Külön erőssége a látottaknak, hogy a történetből valóban magyarázatot kapunk a címre, s az egészből valami olyan teljesség áll össze, amit mindenképpen érdemes végignézni. Ahogy az egyes apró kis részek, részletek később kibomlanak, majd összeállnak, s ahogyan együtt lehet élni az egésszel, azonosulni és távol kerülni tőle egyszerre. Azt gondolom, sajnos csak kevés dologról mondható el, hogy teljes – Jens Lien A kiállhatatlan című filmje viszont ilyen.

A film 2007. november 21-én volt látható a HEMO kortárs filmklubjában.

A kiállhatatlan, színes feliratos norvég-izlandi játékfilm, készült 2006-ban.