Mi köze egymáshoz a párzó teknősöknek, karácsonyfát ábrázoló képnek, akváriumnak, felfújt gitárnak? Semmi: ez a fraktálszínház. „A fraktálszínház minden szinten alkotói és befogadói rangra emeli a véletlent és a rendezetlenséget. Így a mű tulajdonképpen egy szövegekből, előítéletekből, konvenciókból, a kultúra halmazának elemeiből és ezek töredékeiből álló nagy felületű kép, amelyen a tekintet tetszés szerint bolyong.”

November 20-án Saul címmel a Hegdehog Együttes koncertszínházát láthattuk a Pannon Egyetem E kamaratermében. Azt gyanítom, hogy volt sok zenéhez értő ifjú ember, akik érdeklődtek a színház iránt is, és azon zeneszámok köré, melyeket elő kívántak adni a közönség előtt, valamiféle látványvilágot komponáltak. Ám mivel ők okos ifjú emberek volnának, így még eszmeileg is meg akarták fogalmazni a világhoz, színházhoz való viszonyukat, és erről még szórólapon tájékoztatnak is. (Lásd fraktálszínház.)

A kiválasztott zeneszámok (Handel, Schubert, Purcell, az AC/DC, az REM és a Pink Floyd alkotásai) jól szólnak. Van itt gitáros, hegedűs, két dobos, szintetizátoros, énekes, mindenki érti a dolgát. A komponált látványvilág, amit a koncert közben nézni kell, melynek minden néző a saját tapasztalatai alapján próbál értelmet tulajdonítani (nem sikerül egyébként), túl egyszerű, buta, sablonos. Például: a For Those About to Rock We Salute You című AC/DC szám közben képeket vetítenek ki mindenféle atomrobbanásokról, rakétakilövésekről, de megjelennek vélhetően a zeneszerzők, kiknek műveit elő fogják adni, meg még sok minden más civilizációt kifejezni akaró dolog. De miért? Aztán más szám alatt párzó teknősöket látunk, sokkal hosszabban, mint érdekes lehetne, közben próbálom kitalálni az okát, de nem megy. „Szép, dallamos” szám alatt – zeneileg kulturálatlan lévén sem a régebbi, klasszikus, sem az újabbkori rockszámokat nem ismertem fel – karácsonyfa képét látjuk kivetítve, a főszereplő pedig gyertyát gyújt. Valamelyik szám alatt elnökválasztást játszanak, megjelenik kivetítve, hogy Vote for me! és az énekes „elnökösen” integetve ad elő. Szóval gyanítom, előbb volt a zene, mint a kép, előbb volt a koncert, mint a színház. A koncert működik, a színház többnyire nem.

Az egész színházi rész a főszereplőre, Nagy Gyulára van építve. Ő énekel, cselekszik, agitál, akar, néz, üvölt, integet végig az előadás alatt. A többiek hűséges zenésztársai csupán ezen az estén. Nagyon jó hangja van, a klasszikusokat is szépen megszóltatja, de igazán olyankor szuggesztív, mikor a rockszámokat üvölti, hörgi a mikrofonba. Oda kell rá figyelni, annyira intenzív, őrült létezője ennek a színházi előadásnak. Az ő személyisége megérné, hogy valami ennél sokkal jobban is részt vehessen, igazi szerepeket játszhasson el, mert vélhetően abban is legalább ennyire meggyőző színpadi jelenléttel bírna. Persze az éneklést ne hagyja abba semmiképpen!

Karizmatikus énekese lehetne egy profi zenekarnak, akár külföldön, akár idehaza. Ennék és vennék, azt hiszem. Még azt is jól csinálja, mikor egy felfújt gitárt, mint saját nemi szervét izgatja, csapkodja, veri a zongorához, mintegy „kiveri” a zongora segítségével, majd később meg is hágja a hangszert. Kár hogy ennek az aktusnak így önmagában semmi értelme nincsen, öncélúvá válik az előadás egészében, mint az este minden momentuma. Nem kapcsolódnak össze, és nem állnak egésszé. Nem hiszem, hogy az alkotók szándékosan értelmetlen egészet akartak alkotni, mert az előadásnak vannak hatást kiváltani akaró pillanatai, mikor például a Pink Floyd The Wall albumáról (csak az albumot ismertem fel) egy számot énekel Nagy Gyula, eközben két fekete fóliafallal elszigeteli egymástól a közönséget, meggátolva őket a színpad és egymás látásában. Humoros, kedves részei, koncertpillanatai és lapos, üres percei egyaránt vannak az előadásnak.

Zenészek, szereplők: Bakos Kata, Blaski Bálint, Nagy Gyula, Pál Dávid, Schütz Róbert, Szekeres László, Tasner Levente, Virág Krisztina, rendező: Nagy György, munkatárs-dramaturg: Virág Krisztina, fény: Szondi György.

Régen nagyon fel tudtam háborodni a szándékos blöffön. Ma már kevésbé, mert aki nem ismeri fel, hogy blöff, legyen annak jó! Szeretném azt gondolni, hogy ez nem blöff volt, hanem útkeresés, törekvés valami felé, csak néhol butaságba fulladt, és nem valami jól megkonstruált marhaságot láttam, levegővel telt, majd eldurrrantott lufit. Jó lenne, ha más, egyéb színházi előadásoknak akár csak a fele ekkora akarattal, közölni akarással jönne létre, mint ez a koncertszínház, és akkor nem unatkozó, befulladt lárvának éreznénk magunkat olykor a színházban.