Idáig sohasem éreztem különösebb késztetést, hogy megismerkedjek Edith Piaf életével és műveivel. Igazából ebben a filmben az érdekelt, miként próbál meg feldolgozni egy életművet, hogyan próbál meg bemutatni valakit, akinek a dolgairól gyakorlatilag semmiféle információm nem volt idáig.

Most megláttam. Kíváncsi voltam, mennyire lesz romantikus, érzelmes, könnyes-összeborulós, meg fogok-e hatódni attól, amit látok, egyáltalán a történet vagy annak feldolgozása érdekes lesz-e, érdekes lehet-e számomra? Aztán csak néztem. Néztem ki a fejemből, és éreztem, hogy bár helyenként valóban sablonosnak mondható maga az életút és annak feldolgozása is, de mégis mintha hatna rám, mégis mintha megmozdítana bennem valamit.

Az alkotók részéről érthető a teljesség igénye, azonban azt hiszem, szinte valóban elkerülhetetlen, hogy ez az igény ne válhasson valóra. Az egész mégse állhasson össze, s maga a film ne legyen több igazán szép, igazán izgalmas részeknél, jeleneteknél. Nagy pillanatai ezekben az epizódokban rejlenek, összességében képtelen produkálni azt az eredményt, amit talán eleve túlzás is számon kérni rajta.

Dramaturgiáját nem igazán dobja fel, hogy szinte logikátlanul keveri az egyes életszakaszokat, s az a fajta lendület – ami pedig igazán számon kérhető lenne rajta – teljes mértékben hiányzik belőle. Egy zenész életútját feldolgozó filmnek azért nem árt, ha van ritmusa. Nem elég azt csak az egyes dalok valóban hangzatos előadásával produkálni, kellene hogy valami összekösse az egyes részleteket is.

Még ha van is tragédiája a sanyarú gyerekkornak, semmit sem ér a bemutatása, ha hősét nem látjuk se bakfisnak, se kamasznak, csak a megkeseredett felnőttet nézzük vég nélkül. A gyermek Piaf egyénisége egyenesen összeegyeztethetetlen a felnőttével. Lehet, hogy valóban maga a személyiség alakult ilyen módon, mégis mindezt látva számomra több mint zavaró ez a fajta következetlenség. Ezt ugyan valóban oldják a film egyes vicces jelenetei, különösen, amikor a megvakulni készülő kislányt nekivezeti egy villanypóznának az utcán bámészkodó prostituált pótmamája, de az ehhez hasonló helyzetekből sincs sokkal több, s ezek sem elegek ahhoz, hogy teljessé tegyék a látványt.

A Piafot megformáló Marion Cotilard játéka is erősen hullámzó. A haldokló énekesnő jelenete valószínű, hogy legtöbb nézője számára felejthetetlen lesz, de a korábbi életszakaszok megjelenítése nem mindig hibátlan. Ebben biztosan ott van magának a karakternek a következetlensége, határozatlansága, de sajnos több helyen érezni, hogy játékról van szó.

A film képi világa amúgy többnyire rendben van, de a záró képsorai enyhén szólva szinte kínosak. Az utolsó fellépés és a haldoklás együtt történő bemutatása érthető, de véleményem szerint ez is teljesen aránytalan, túlzó. Azért az semmiképpen sem elhanyagolható tény, hogy Piaf élete mégis meg tudott fogni a látottak alapján, s akiről korábban egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy valaha is érdekes lesz a számomra, mégis elragadott, és azóta is visz magával.

A film a HEMO kortárs filmklubjában volt látható. Olivier Dahan rendezte, francia-angol-cseh koprodukcióban készült 2007-ben.