Ez egy dühös cikk lesz. Számtalanszor volt alkalmam ecsetelni ezeken az oldalakon (lásd Archívum) városunk férfi kézilabda egyesületének valamint szurkolóinak csodálatosságát, most azonban ez utóbbi árnyoldalával foglalkozom. Ahogy kell: egyszerre kiöntve minden dühömet, szégyenemet, hátha így könnyebb feldolgozni a traumát.

Nagy igazság van abban, hogy sokan azért szeretnek meccsre járni, mert az otthon vagy a munkahelyen lassacskán felszedett feszültséget büntetlenül – elméletileg következmény nélkül – levezethetik. Jól esik ugrálni, tapsolni, kiabálni, ordítani, csak éppen nem mindegy, hogy mit. Jómagam azok közé tartozom, akik még a bírók ténykedésének kritizálására is ritkán ragadtatják magukat, ezzel szemben…

Vannak azok a köcsög tapló barmok, akik mocskos pofájukat csakis azért nyitják ki, hogy kurvaanyázzanak, buzizzanak, baszdmeganyádozzanak, néha az ellenfél, de SOKKAL INKÁBB A SAJÁT játékosainkat (!!!) gyalázva. Amellett, hogy ostoba tahók, egyben gyáva férgek is, hiszen ezt kizárólag kellően nagy tömegből gyakorolják, szemtől szemben vagy – idegenben – kisebbségben még azt sem vállalják, hogy melyik csapat „szurkolói”! (A szurkoló márcsak azért sem helyes, mert biztatás egyszer nem hagyja el a száját.)

Nehéz elképzelnem azt a pszichiátriai torzulást, amin ezen embertársaink (???) keresztülmentek, de most már annyira lecsökkent a velük szembeni toleranciám, hogy nem is érdekel, amikor az „eredményt” látom, hallom egy-egy rangadón. (Ugyanis kis meccseken ők vagy meg sem jelennek, vagy elszeparálódva szótlanul ücsörögnek.) Azt akarom, hogy eltűnjenek, mindegy hogyan, mindegy hova.

Lám-lám az agresszió agressziót szül, a taplóság taplóságot. Ugyanolyan uszító undorító állattá válok, mint ők, de ez a hatás nemcsak rám hat, hanem mindenkire a C szektorban. Ha nem történik valami, vagy összetűzés lesz, vagy az egyik „stílus” győzedelmeskedik az egész B középben. Ha megfutamodnék, ahhoz járulnék hozzá, hogy a saját csarnokunkban a gyűlöletbeszéd váljék uralkodóvá. Gyűlöletről beszélek, és nem utálatról – aki látja ezeket az eltorzult arcokat, tudja, miről beszélek. Ha egy-egy ilyen fickó így bánik a „szeretteivel”, mit művelhet otthon? Ha meg nem szereti a csapatot, mi a büdös francot keres a csarnokban?

Bezzeg régen! Egy „Mocskos csaló!”-hoz a bírók sorozatos kapitális hibái kellettek, még az ellenfél szidása sem kerülhetett szóba, nemhogy a mi fiainké! (Országos visszhangja volt a ma már teljesen ártatlannak tűnő „áruló nem leszek, ilyet soha nem teszek” rigmusnak, Debre vagy Pribék kapcsán.) Igaz, akkor az utcán, az iskolában és az Országházban sem beszéltek útszéli hangnemben…

Ma már más világ van. A satnya diák, politikus, „szurkoló” ha már a tartalommal nem tud feltűnést kelteni, marad a „stílus”. Ahogy a családban, úgy a tágabb környezetemben sem tűröm ezt meg. Nem fogadom el indoknak a hirtelen felindulást, felnőtt – civilizált – emberektől nem.

Hiszek abban, hogy minden romló külső körülmény ellenére meg lehet őrizni az emberi méltóságot, lehet ismeretlenül is tisztelni a másikat, képesek lehetünk önuralmat gyakorolni, végül is ezért rugaszkodtunk el az ösztönlények szintjétől. Félreértés ne essék, nem a népnevelő szerepében akarok tetszelegni, ennél önzőbb célom van.

Csak azt akarom elhitetni Veletek, hogyha egyszer eljutok a tettlegességig, tudjátok, hogy nem voltam rossz ember. Előtte…