Azt hiszem, öregszem. Vagy csak hülyülök, még nem döntöttem el. Amióta belevágtunk életünk első „lakásbizniszébe”, valahogy máshogy látom a Szolgáltatókat. Eddigi naiv elképzelésemet valahogy úgy lehetne szavakba önteni, hogy „a kedves Szolgáltató köteles kedvemre tenni, hiszen belőlem él meg”. Ez azonban mára úgy fogalmazódott át, hogy: „Keménynek kell lennem, fenyegetőznöm kell, agyafúrt gondolatmeneteket kell kifundálnom, ha ki akarom küzdeni, ami a pénzemért jár.”

Elmentünk egy „világmárkás” lakberendezési kék-sárga áruházba, hogy „bevásároljuk” a lakásunk. (Előtte lelkiismeretünk megnyugtatása végett körbejártuk szerény városunk 20 bútorüzletét, de azok valahogy nem feletek meg finnyás ízlésünknek.) Szóval felmentünk a székesfőváros híres áruházába, ahol közöltük az osztályon lévő kiszolgálófiúval, hogy „ezt” a kanapét szeretnénk, „ezzel” a fotellel. Ő közölte, hogy „ezt” a kanapét „ezzel” a fotellel csak rendelésre tudják szállítani. Mi mondottuk, hogy „úgy is jó”. Bár már akkor ott motoszkált a háttérben a kisördögöm, hogy bántókat olvastam az áruház házhozszállítási díjairól. Rá is kérdeztem ott rögvest. A válasz: „Csak a főváros és annak 30 km-es körzetében ingyenes.” Kérdeztem: „Akkor nekünk is ingyen van 60 km?” Igenelt a fiú, és bár így is sajgott a szívem a közel 30 000 Ft-os szállítási díjtól, de egye fene, egyszer élünk. (A férjem meg nem akart lemondani meccset-nézős bőrfoteljéről…)

Később kaptam egy telefont. Régen kelt e-mail-emre válaszolt a fent említett áruház, bár a kérdés már rég nem volt aktuális, beszédbe elegyedtem a kisasszonnyal. Természetesen a „szállítási díjjal” kapcsolatban. Bökte a csőröm, valahogy el akartam bliccelni. Kérdeztem, „hogy is van ez?” Válaszolt: „ránk nem vonatkozik a fent említett szállítási kedvezmény, mert hát vidékiek vagyunk. Ráadásul az áruháznak Veszprém már túl vidék, így semmilyen kedvezményben nem részesítenek.” Na erre durrant be az agyam. Mondottam: „Ha maguknál valaki több százezer forint értékben vásárol, annak semmilyen kedvezményt nem adnak?” Közölte: „Vegyem tudomásul, őt baromira nem érdekli, mennyi pénzt hagyunk ott. Egyébként meg minél nagyobb értékben vásárolunk náluk, annál több a fuvardíj, hiszen ahhoz pakolási díj is tartozik, ami az árú értékének bizonyos százaléka. Slussz-passz.”. „Ja, és pakolási díj mindig van, még ha csak a kocsiról fel-le emelgetik a cuccot”. Megfogadtam: háborút indítok.

Ától-zéig kiolvastam a katalógusokat, míg végre rátaláltam csodafegyveremre. A katalógus szerint ugyanis a házhozszállítás ingyenes rendelt bútorok esetében. Se csillag, se megjegyzés. Tudtam, MOST MEGFOGTAM ŐKET. Amikor telefonált a „kishölgy”, hogy megérkezett a bútor, lehet jönni fizetni, a hecc kedvéért megkérdeztem, hogy „hogyan van a szállítás?” És ő mondott egy 3. variációt, amire már nem is emlékszem. A „fizetés” előtt egy hetet gyúrtam: mit hogyan mondjak, mikor kezdjek el fenyegetőzni, hogy ne piruljak és gyengüljek el, mikor ejtsem ki a Fogyasztóvédelem nevét…

Aztán felmentünk. Már alig fértem a bőrömbe. Fizettünk. Mentem a „Házhozszállításhoz”. A pultban legnagyobb megdöbbenésemre egy dadogó fiú volt, aki eldadogta, hogy akkor leszek szíves leperkálni ennyit meg ennyit. Én meg csak odadugtam az orra alá a katalógust. Ő meg mondta: „menjen a Vevőszolgálathoz.” Mentem. Sorban álltam. Vártam, vártam. Majd sorra kerültem, és megkértem a hölgyet: „Hozza nekem összhangba a kért fuvardíjat a katalógus ezen mondatával: A HÁZHOZ SZÁLLÍTÁS INGYENES.” És ő válaszolt: „Jöjjön velem.” (Edzett lehetett…) És mentünk, vonultunk a Házhozszállításhoz, a dadogó fiúhoz, kinek csak annyit mondott a Hölgy: „A kisasszonynak ingyér’ van.” És a dadogós fiú eldadogta: „Nna, eezért meegérte.” És tényleg ingyen volt. Úgy látszik, a számlámra játszott, hogy a vásárlásunk előtti napokban nagy médiafigyelmet kapott a Fogyasztóvédelem…

A meccs után pedig ott álltam, és néztem, hogy „akkor én most kivel fogok veszekedni, kérem?” Mert akkor még nem sejtettem, hogy nemsokára kapni fogok egy számlát, ami szintén egy újabb háborúba sodor…