A tribute-zenekarok aranykorát éljük. Szinte nincs olyan legendás banda, amelynek ne lennének jelenkori alteregói. Csak néhány példa: A Led Zeppelinnek itt van helyben a Zepsession, a Deep Purple hazai interpretálója a Cry Free, az Emerson, Lake & Palmernek pedig az El Pirates. Minden bizonnyal az AC/DC muzsikáját tolmácsolja a legtöbb ilyen fazonú zenekar hazánkban, de közülük is a leghitelesebben a miskolci AB/CD tolja a legendás ausztrál csapat dalait.

Szóval, egy kis időutazásra érkeztem Várpalotára, és otthon éreztem magam. Az AC/DC dalok éppolyan feszesen, dögösen szólaltak meg, ahogy azt elvárja az ember, legyenek azok a legutóbbi album, a Stiff Upper Lip dalai, vagy a TNT vagy Dirty Deeds Done Dirt Cheap a legendás Bon Scott korszakból. Mindenesetre felszökött az adrenalin szintem, amikor a zenekar belekezdett a Thunderstruckba. Azt hiszem, az AC/DC zenéjének egyik titka a lüktető, feszes dobjáték, mely kevés variánst enged meg magának, viszont halálpontosan hozza a többnyire négynegyedes képletet. Nos, Retek ebből a szempontból hibátlanra vizsgázott a dobszerkó mögött, de Józsi és Tibi – a főnök – is nagyszerűen együtt haladt a ritmus- illetve a basszusgitáron. Kristó Laci megjelenésével egy az egyben hozta Brian Johnson fazonját, viszont, ha például a Highway To Hell vagy a Riff Raff jött, hangban kitűnően idézte Bon Scottot. (Az öreg Ronald biztos mosolygott a felhők fölött.) Erik – a siheder – a megtévesztésig hasonlóan pörgette Angus Young virgáit a piros Gibsonon, sőt még a sztriptízt is bemutatta a srác, ahogy én is láthattam életem egyetlen AC/DC koncertjén, 1991-ben a Népstadionban.

A legtöbb dal a Back in Black albumról szólt. 1980-ban ezen a korongon mutatkozott be Brian Johnson, ugyanis Bon Scott, kezében kedvenc whiskey-jével elköltözött az Örök Vadászmezőkre. Szólt a Hells Bells (a harang is), a Shot Down In Flames vagy a You Shook Me All Night Long. No és, hogy a befejezés is autentikus legyen, eldördült az ágyú a For Those Who About To Rock előadásakor.

Nem olyan régen újra megnéztem az AC/DC legendás Let There Be Rock koncertfilmjét, amit Párizsban forgattak majdnem harminc évvel ezelőtt. Fantasztikus volt látni, hogy az akkor huszonpár éves (Bon Scott már kicsit túl volt a harmincon) zenészek micsoda elánnal nyomultak a színpadon. Nos, az Alagsor színpada jóval kisebb ennél, de az AB/CD ugyanezt a lelkesedést produkálta, bár nekik a helyszűke miatt nem volt lehetőségük ennyit mozogni.

Nem láttam még ennyi embert itt egy koncerten, viszont két tanulságot levonnék: az AC/DC boogie-ja időtálló produkció, no és ez az észak-magyarországi gárda jól csinálja azt, amire felesküdött. Remélem, hamarosan hallhatom őket újra.

A zenekar honlapja: www.ab-cd.hu

Fotó: Nagy Endre