Tarantinóról már egy ideje sejtjük, hogy mennyire nem normális, no de hogy ennyire nem…?! Ez a filmje is legalább annyira őrült, mint a legtöbb, amit celluloidra rittyentett, s ami most is még pikánsabbá, még szebbé tudja tenni a történetet, hogy ahogyan a Ponyvaregényben Travoltát vissza tudta rángatni a bálványok világába, egy Kurt Russell nevű, valaha ugyancsak több nézőt megért sztárocskát dob fel újra úgy az égig, hogy többé már valóban neki se kelljen leesnie onnan.

Quentin Tarantino Grindhouse: Halálbiztos című filmjéről szeretnék ódákat zengeni, míg bírom szuflával és karakterrel. Beszarás. Komolyan mondom, ez az egyik legkifejezőbb jelzőm – a legfinomabbak közül –, ami Tarantino legújabb filmjére és filmjéről szerintem írható, mondható. Beszarás, hogy mit meg nem enged magának ez a pali, és beszarás, hogy mennyire zabálható, egy a cselekménye alapján aztán valóban egyáltalán nem bonyolult alkotás ez a film. Egy véresen egyszerű történet, a kiöregedett, s valahol az út egy részénél ki-bekattant kaszkadőrről, aki tinilányokat gyilkolász ráérő idejében, azonban egy alkalommal nagyon pórul jár.

No, lássuk csak egyenként, hogy mit is illene minél előbb tisztába tenni az eddig leírt dolgokból. Az, hogy kicsoda Tarantino, ha el sem tudjuk igazán képzelni, hogy ki, talán úgy nagyjából akkor is a helyén van. A filmjének a címe – azonban valóban jogosan – már tényleg magyarázatot érdemel. A ’60-as ’70-es évek Amerikájában Grindhouse-nak hívták azokat a lepattant peremkerületi, külvárosi kis szutykos mozikat, ahol mindenféle x, y, v, w, z, és zs kategóriájú moziszemeteket vetítettek. Az igénytelen hülye amerikaiak persze zabálták ezeket az emberi képzelettel le nem írható förmedvényeket, s némely értő szerint – mint általában minden esetben – ezek között is akadtak nézhetőek, jobbak és egészen zseniálisak.

Tarantino a címadással a mozi egy nagy korszaka előtt próbál tisztelegni, még akkor is, ha a tisztelet és a hála furcsán kacsint ki az ő kamerája mögül. S hogy megpróbáljam még árnyaltabbá s egyben mocskosabbá is tenni a képet, illene elmondani azt is, hogy Amerikában a Grindhouse cím alatt Tarantino egy másik nagynevű kollégájának, Robert Rodrigueznek a Terrorbolygó című filmje is ott van, s ha az európai forgalmazók és mozinézők nem lennének annyira puhányak, mint amennyire azok, akkor bizonyára mifelénk is úgy lenne, mint ott. Az óceánon onnan a két filmet együtt forgalmazzák és vetítik, de errefelé ez már nem így megy.

Nemcsak, hogy állítólag kimaradtak részek a felénk forgalmazott változatokból, hanem hogy külön-külön is kapjuk a két opust. Rodriguez filmjéről nem tudok nyilatkozni, nem tudom, hogy a két munka mennyire tartozik össze, de biztosan nem véletlenül került egymás mellé eredetileg a két mű.

Hogy mi a jó a Halálbiztosban? No, nézzük csak! Egyszer ott van, hogy egy olyan illető rendezte, aki úgy nagyjából minden eddigi alkotásával valami nagyot csinált. Másrészt, ahogyan ezekhez kapcsolódik, kötődik is a rendezőjük legújabb alkotása. A Kutaszórítótól elkezdve a Ponyvaregényen át egészen a Kill Billekig szinte minden egyes korábbi alkotásához fűz valami apró kis geget, jelenetet, mondatot vagy mondatfoszlányt. Tarantino szerencsére azok közé a filmrendezők közé tartozik, akiknek nemcsak szemük van, hanem eszük is. Ezzel a legkevésbé sem hivalkodik, hanem egyszerűen teszi a dolgát, és olyan jó filmeket készít, amilyeneket nem szégyell.

A cselekmény két nagyobb részre bontható, s ugyancsak figyelemreméltó teljesítmény, hogy nemcsak a történet elmondásában, de technikailag is érzékelteti a váltást, a fordulatot. A kivénhedt kaszkadőrünk első áldozatait viszonylag egyszerűbb lánykák közül szedi. Bár közöttük is van befutott, jó nevű személy, híres ember, de mégis csak egy vidéki porfészek egyszerű DJ-je az a lány, akit először kiszúr magának a rosszfiú. Viszonylag egyszerűen, könnyen megoldja áldozata, áldozatai sorsát, azonban, ha valaki megnézi ezt a filmben található karambol-jelenetet, azt hiszem, hogy valóban sohasem fogja elfelejteni, mint ahogyan a filmtörténet sem azt, hogy ki követte el.

És ezután jön a nagy fordulat. Az addig szándékosan összekarcolt filmkockák hirtelen megtisztulnak, a korábban szinte hallhatatlan jelenetek egyszer csak tisztán és nagyon is jól érthetően szólalnak meg, és egy olyan társaságba csöppenünk, akiknek van mondanivalójuk egymásnak, s a rendező engedi is, hogy bőven beszéljenek. Azonban ők – szemben a kisvárosi fruskákkal – szimpatikusak, kedvesek, szépek és aranyosak. A történet innen már kitalálható, mégis ahogyan elmondja Tarantino, az – azt gondolom, hogy – valóban szép. Spilberg Párbaja, Cronenberg Karambola is visszajön részben a látványban, de amit mégis érzékelünk, az mindenképpen Tarantino, mindenképpen valami nagyon durva, mindenképpen valami nagyon finom.

Grindhouse: Halálbiztos, színes feliratos amerikai film, rendező: Quentin Tarantino