Bohócot csináltam magamból, és szégyenteljes kudarcélményben részesültem szerda este az Utas és Holdvilág antikváriumban celebrált Oravecz-esten. Az este vége felé már éppen azon gondolkodtam, milyen hiányosságokat fogok felsorakoztatni a beszélgetőtárs teljesítményét illetően, amikor hirtelen ölembe csöppent a lehetőség: én magam kérdezhettem nyilvánosan, közönség előtt azt az írót, aki több éve az egyik legfontosabb tájékozódási pont életemben. (Legutóbb ITT )

Sok apróság vezetett ehhez a kínos incidenshez. Fáradt voltam, alig négy órát aludtam éjszaka, és nyolcórányi munka után indultam el a várva-várt eseményre. Az est egyébként is gyanúsan indult, a tömegével megjelenő gimnazistákról ugyanis nehezen feltételeztem, hogy valóban Oravecz miatt özönlötték el a helyszínt. Arra gondoltam inkább, talán a moderátor, Brassai tanár úr tanítványai lehetnek, amit ő maga a beszélgetés nyitányakor le is leplezett, miszerint valóban hű diákjai töltötték meg ilyen nagy számban a kis helyiséget, amolyan ajánlott, bár hivatalosan nem kötelező, fakultatív irodalmi program keretében. Várakozásomat fokozta, hogy a beszélgetés negyedórát késett, és korántsem abban a mederben haladt előre, amilyet idealista prekoncepcióm remélni merészelt. Szinte csakis a szerző új regényéről, az Ondrok gödréről esett szó, ami nem lett volna komoly baj, ha legalább érintőlegesen tájékoztatták volna a közönséget, kivel van dolga pontosan ezen a helyen. Igaz ugyan, elvileg elképzelhető, hogy aki Oravecz-találkozóra indul, nagyjából tisztában lehet az író kilétével és életművével, néhány obligát irodalomtörténeti kör azonban nem ártott volna, tekintettel a fiatalok jelentős képviseletére. Az sem tetszett, hogy a friss regény kapcsán szinte kizárólag annak kortörténeti vonatkozásairól és tárgyi világáról esett szó, míg a mű számos rétege kifejtetlen maradt. Mi több, a kérdések végül már inkább írói műhelytitkok kiderítésére szorítkoztak.

Ennek ellenére Oravecz Imre beteljesítette várakozásaimat, és miközben kultikus tisztelettel csüggtem szavain, a saját olvasói kérdésemet fogalmazgattam titokban, mivel szinte semmit sem hallhattam a szóban forgó regény irodalmi előzményeiről, kiváló nyelvének anyagáról és világképéről. Ráadásként szerintem maga az író is kissé rosszul választott a felolvasásra szánt fejezet tekintetében, hiszen az átlagos közönség egy vidéki író-olvasón sokkal inkább az oldott, könnyű epizódokat részesíti előnyben, ehelyett azonban Oravecz éppen az egyik legszárazabb leíró részt választotta. Paradicsomi harapás egy Szajla-hívőnek, ám kissé fanyar falat annak, aki először randevúzik a szerző szövegeivel.

A beszélgetés végén megadatott az esély arra, hogy egy értelmes kérdés erejéig magam is hozzájáruljak az est fényéhez és kielégítsem kíváncsiságomat. Sajnos azonban a rám meredő tinitekintetek és zavarom folytán olyasforma mondatot sikerült kipréselnem magamból, amely még megközelítőleg sem tükrözte valódi szándékaimat, és inkább egy tapasztalatlan olvasóra, semmint egy beavatott Oravecz-rajongóra utalt. Azt kérdeztem, hogy vajon az Idővel, az Elmúlással és a Halállal, mint fő motívumokkal az életműben, a prózaírói tapasztalat után Ő, az író, személy szerint, milyen viszonyban van éppen. Erre az a válasz érkezett, mindez megtalálható a regényben, illetve, hogy az elmúlással természetszerűleg foglalkozni kell. Mikor azután habogni kezdtem és közöltem vele, miért érdekel ennyire az elmúláshoz fűződő hangsúlyos kapcsolata, észrevétlenül egy buta okfejtés-labirintus hálójába gabalyodtam. Arra szerettem volna választ kapni, miért foglal el központi szerepet a Halál egy lényegileg még középkorú szerző pályáján, hiszen már régóta úgy ír, akár egy temetőbe készülődő, kilencven éves agg költő, pedig az efféle hangnem általában azokra a poétákra jellemző, akik valóban a kézzelfogható enyészet árnyékában írnak. Ehhez a nagy lélegzetű kérdéshez azonban dilettáns fogalmazást alkalmaztam, s meg is kaptam a kijózanító választ: csacsiságot beszélek, hiszen egy fiatal író is foglalkozhat a Halállal, gondoljak csak például Petőfire. Megsemmisülve hebegtem még valamit, miközben körülöttem a diákok jóízűen kacagtak. Néhány perccel később persze sikerült tisztáznom a birtokomban lévő kötetek dedikáltatása közben, hogy voltaképpen mire volnék igazából kíváncsi, de addigra már messze alulmúltam önmagam. Beszélgettem még pár szót az íróval a regény folytatásáról és nyelvének mibenlétéről, igyekeztem meggyőzni, hogy valóban egy Oravecz-értő olvasóval akadt dolga, nem pedig valami közönséges kisdiákkal.

Viszont két nagyon fontos tanulsággal szolgált ez a csúfos kudarc és tanítani való pipogyaság. Részben kiderült, hogy bár lehet kritikával illetni az irodalmi estek házigazdáit, amiért néha rossz kérdéseket tesznek fel és hibáznak, ámde az igazság az, hogy egy jelentős íróval nagy nyilvánosság előtt beszélgetni tényleg irgalmatlanul nehéz feladat, s a társalgás akár két nem megfelelően vagy alkalmatlan ponton és időben használt kifejezés miatt is elbukhat.

Másfelől kérdéseim arról a közismert befogadói problémáról is árulkodnak, miszerint az irodalmi szövegeket nem lehet megfeleltetni egyértelműen magával a fizikai valóságában jelenlévő íróval. Naivan azt hittem, a Halál motívumának említésével sikerül elindítanom valami vallomásfélét a szerzőben, ám az én interpretációm mégsem találkozott Oravecz saját írásairól való gondolkodásával, s lebőgésemet csak fokozta az író hűvösen szigorú stílusa. Mellesleg meglehet, hogy az Oravecz-életmű nem is egészen az, aminek eddig olvastam. Ami rosszabb esetben félreolvasást is jelenthet, de talán igazabb, ha azt mondom: más az Író egy bőrfotelben, és más a szövegeiből létrehozott privát olvasat.

Novics János