Augusztus végén nagy öröm ért – na, nem a közelgő tanévre gondolok –, ugyanis előkereshettem végre a szekrényből a biciklistáskámat, a bringás gatyámat, merthogy hosszú évek után újra biciklitúrára indultam csajommal. A cél nem a horvát tengerpart vagy az itáliai hegyek voltak, hanem a Balaton-felvidék.

Mi, magyarok, előszeretettel utazunk nyaralni a horvát tengerpartra, Görögországba, Itáliába, ám közhelyszerűen igaz, hogy hazánk is bővelkedik csodálatos tájakban, melyek vetekednek az előbb felsorolt területek szépségeivel. A Balaton-felvidéket rengetegszer bejártam gyalogtúrán és autós „kiránduláson”, ám még sosem kerekeztem a felvidéki hegyek-dombok között. (Maradjunk inkább a hegyeknél, merthogy az Őrség, a Göcsej és a Hetés után valódi megpróbáltatás egy Balaton-felvidéki túra – pl. a Pécsely és Vászoly közötti 10%-os kitartó kaptatón majd a tököm szakadt le az erőlködéstől. Tehát figyelem, csak az vágjon ilyen túrába, aki előtte edzett is rá!)

Hogy a családi kasszát ne fosszuk ki, és hogy a bensőséges jellege is megmaradjon a túrának, apósom pécselyi présházát választottuk szálláshelyül. Az adottságok kiválóak voltak: friss szőlő a tőkéken, szilva, alma, szeder a kertben, kevéske bor a pincében, szalonnasütő, pottyantós WC, lavórból fürdés. Apropó lavórból fürdés: ilyen túrák alkalmával jön rá az ember, hogy milyen kevés víz használatával el lehet végezni a teljes és tökéletes tisztálkodást, ellentétben az otthoni zuhanyozással, ahol csak folyatjuk literszám a vizünket.

A pécselyi központ persze csillagtúrákat eredményezett, ami nem baj, csak időnként át kellett szelni a nagyjából észak-dél irányú hegyvonulatokat egy-egy dűlőúton, aminek persze két 8-as lett az eredménye – mármint a kerekekben –, viszont így gyönyörű tájakat ismertünk meg, csodálatos, eddig nem tapasztalt kilátásokban gyönyörködhettünk, és mellesleg somot is szedhettünk.

A túra mottóját előre megfogalmaztuk: kevés tekerés, sok kiskocsma és nézelődés, mindemellett sok beszélgetés. Ennek szellemében aránylag rövid köröket terveztünk – első napon csupán a pécselyi Zádor-vár a pécselyi kocsma volt az úti cél. A XIV. század végén épült vár Kinizsi Pál tulajdonában is volt, aztán a török alatt természetesen elpusztult. A még megmászható kilátóból csodálatos kilátás nyílik dél felé.

A következő napokon többször is érintettük Vászolyt, a kicsi, eldugott, ám nagyon kikupálódott falut. A település egyre inkább hasonlít Salföldre (asszem elég sok a városi betelepülő), rendkívül divatos hely lett, de a hangulat még nem lett salföldiesen műanyag, Vászolyban még érezhető a hely valódi szelleme. A település neve valószínűleg Vazul Árpád-házi herceg nevéből származik, akinek leszármazottai uralkodtak hosszú évszázadokon keresztül Magyarországon. A török pusztítás után 1689-ben telepítették újra környékbeli, főleg szőlőműveléssel foglalkozó magyarokkal. A Vazul-hagyaték – mint az az alábbi képen is látszik – a falu utcáinak elnevezésében is visszaköszön.

A Balaton-felvidék középső részében Dörgicse rendelkezik a legtöbb középkori emlékhellyel. (Köszönhető ez annak is, hogy a mai Dörgicse több település összevonásából alakult ki, és ezek templomainak romjai egy faluban összpontosulnak.) A felsődörgicsei templomot a XI. században építették, majd a XIII. században bővítették ki – a török korban természetesen elpusztult. (Emellett még két templomrom található a faluban: a kisdörgicsei és az alsódörgicsei – amely a fehérvári kanonokság kegyúri temploma volt, s ebből fakadóan hatalmas méretekkel bírt.)

A csillagtúra alatt bejártuk Vöröstót és Barnagot is. Mindkét községbe németajkú lakosságot telepítettek a török kort követően. A két falu olyan, mintha a világvégén állna. Csend, nyugalom, kocsma sehol, egy boltocska összesen a két településen – és két kálvária. A vöröstói teljesen felújítva – most épp a kápolnán dolgoznak –, a barnagi is elkészült, már csak a szobrok hiányoznak a stációkból.

Már csak az önérzet miatt sem tudom kihagyni a Szentantalfára néző Balázs-hegy oldalában álló a Balázs-templom romját, amelynek kriptájában helyezték örök nyugalomra eredetileg Kinizsi Pál apósát, Magyar Balázst. Szentantalfa különben a környék központja, jelzi ezt az is, hogy több nap után itt, a Zöld Golyó étteremben szólalt meg először a telefonom, ugyanis addig sehol sem volt térerő. A falu a Nivegy-völgyben fekszik, és csakúgy, mint a többi település, ez is sokat fejlődött az elmúlt időszakban. A hagyományok őrzése is fontos a faluban, erről tanúskodik a falu idillikus hangulatot árasztó mosója, amelyet tökéletesen helyrehoztak.

A magyar történelem hányattatásait tökéletesen tükrözi Balatoncsicsó története: a község négy elpusztult Árpád-kori településre – Ároktőre, Herendre, Szentbereckfára és Szent Balázs-falvára – épült a XVIII. században, amikor is frank telepesek érkeztek ide. A faluképet az utóbbi években csodálatosan helyrepofozták, gyönyörű a barokk templom – és a kilátás is.

A négy napunk hamar elszállt. Túl hamar is. Hazafelé Aszófőnél még megálltunk egy kisfröccsre (a falu nem teljesen a parton van, ezért még emberi), megnéztük a Vörös-máli pincesort, aztán rátértünk a balatoni bringaútra, és eltekertünk haza (Füred – Almádi – Veszprém). Természetesen itt már megszaporodtak a bringások, és gyorsan leszoktunk a köszöngetésről, igyekeztünk életben maradni a balatonalmádi csúcsforgalomban – bedarált minket az ál-valóság, a konzum-világ.

Merthogy épp az ál-valóság elől menekültünk a Balaton-felvidékre, amely még mindig a nyugalom szigete. Bármilyen furcsa, az emberek többsége mosolyog, segítőkész, árad a békesség a szőlővel ültetett vagy a tölgy-ligetekkel szórt hegyoldalakból, fennsíkokból, ahol valódi mézet és bort és kecsketejet lehet venni a házaknál. Ez a nyugalom ránk is átragadt. A pécselyi présház előtti pad lett a nagyszobánk, az étkezőnk, az előszobánk, a fűzfa melletti tér a fürdőszobánk, egy bicska a késünk, villánk, kanalunk, a beszélgetés a tévénk és a telefonunk, és a tábortűzünk a konvektorunk. Ez a négy nap egy gigaakkumulátor volt, amelynek áramával képes leszek talán újabb félévet eltölteni az ál-valóságban.

(PS.: Ajánlom, hogy a Veszprém és Tapolca közötti utat egyszerű bringások ne válasszák útvonalul, ez a szakasz inkább túlélő-túrának fogható fel.)