Eredetileg egy teljesen „hagyományos”, de az én felfogásom szerinti „színikritikát” szerettem volna írni a Kolti Helga színművésznő 2007. augusztus 18-án Veszprémben, a Margit-romoknál bemutatott vígságos szomorújátékáról – az élet azonban, mint gyakorta, most is megváltoztatta szándékomat.

Megjelent ugyanis (többünk örömére) Toldi Éva színház- és drámaismerettel megalapozott korrekt, nagyszerű, objektíven kritikus kritikája (NAPLÓ, 2007. aug. 23.7.l.) előtt két írás az index.veszprém.hu oldalain, 2007. augusztus 21-én ITT és ITT.

Úgy éreztem (és egy mértékadó Barátom is): a két írás egymásra utal és mutat, azaz az előbb megszületettre reagál a másik. Hogy Pethő Imréére az „ernő” szignót használó szerzőé-e vagy fordítva – nem találgatom. Van elképzelésem, de úgy gondolom: ez lényegtelen és nem is érdekli az Olvasót. Pedig…

Végtére is: amikor már többedszer olvastam el mindkét írást, arra az elhatározásra jutottam, hogy úgy írom meg az én véleményemet (és nem „kritikámat”!), hogy ennek a két írásnak az esszenciáját ütköztetem. Vagyis: a két írás (és természetesen: Szerzőik) habitusát, általam gondolt-vélt, kihámozott velejét teszem górcső alá-elé, mert azok valami, Veszprémben (is) fontos színházi jelenség-betegséget érintenek-takargatnak.

A kritikámat talán egyszer még megírom – de csak ennek az előadásnak (és születésének!) bizony-bizony színháztörténeti értéke és fontossága miatt, amit most – meg vagyok győződve róla! – kisség túlzó megállapításomnak fognak tartani, s amit még a színházművészeti szakmához közel állók és konkrétan érintett bentlévők sem látnak. (Vagy nem akarnak látni.) Hát igen, a lényeg gyakorta a lényegtelennek tűnő részletekben, apróságokban rejlik, vagy rafinériával eltündérkedve, eltussolva marad.

Még mielőtt riposztot kapnék, leírom: Nem tartom magam okosnak. Némelyek igen. Néha. Mindössze valamit kapisgálok ebben a tárgykörben. Nem is igazán alaposan, mert ahhoz tanulmányt kellene írnom, s nem egy dolgozatot, mint most.

Nekikezdek.

Annyi butaságot, a színházi szakmához, a drámaesztétikához fikarcnyit sem konyító kótyagos zagyvaságot hord takaros halomba az „ernő” szignót használó szerző, hogy azt tanítani sem lehetne. A középkori színházról valaha olvashatott, tudhatott valamit, valamelyest, de immár halvány fogalma sincs arról: mi a „vásári komédia”, a „vásári játék?” (Merthogy más és más.) Arról sem: mi a „misztériumjáték” és mi a „moralitásjáték”? (Merthogy más és más.) Arról pedig végleg fogalma sincs, hogy mi az a „vígságos szomorújáték”, amiről és aminek megvalósításáról kellene szólnia, még egy verébvágtányi „kritikának” is. Itt és most (is).

Felbukkannak bennem valahai (és még most is) veszprémi újságíróknak elrebegett szerény eszmefuttatásaim, amelyek persze süket fülekre találtak. Ezek arról akarták meggyőzni a magukat illetékesnek tartó (vagy rájuk lőcsölt feladatot teljesítő) újságírókat, hogy: A színikritika NEM darabismertetés!

Márpedig: A színikritika: a darabot élővé tevő ELŐADÁS, a színészi, rendezői, tervezői és műszaki-kivitelezési munkát értékelő

(l./ erényeket, pozitívumokat k o n k r é t e n e l e m z ő;
2./ hibákat, tévedéseket, félreértéseket ugyancsak k o n k r é t a n e l e m z ő)

írásmű.

Nos, ez – ugye? – „nagyon iskolásnak” tűnik. Pedig nem az! Mindössze: nagyon-nagyon sűrítetten TÉNYSZERŰ. Majdnem lexikonba-kívánkozó „definició”.

Máig nem értik. Nem Veszprémben – országszerte. (Szegény Kárpáti Aurél…! És szerény druszáim, Tamások: Koltai, Mészáros, Tarján!)

Pethő Imre tisztességes, egyenes, tárgyilagos és – zsurnaliszta. Ő meri vállalni önmagát: véleménye személyesen objektív. Egyéni. A lényeget, a lényeges kérdéseket érintő. Pethő nemcsak néz, hanem l á t is. Mondom: Zsurnaliszta.

Nem ír olyan badarságot, mint „ernő”: pl. „Ötletes dolog a fáklyák használata….”

Kedves „ernő”! Hol itt az ötlet? Ott, hogy fáklyákat használ Kolti és nem petróleumlámpát, uramisten: nem energiatakarékos villanykörtét, neont? A középkorban? Mert akkor hol itt az „ötletesség”? Ott, hogy Kolti nem kézen állva gyújt fáklyát és világot? Mert az aztán valóban „ötletes” volna!

Pethő olyat (hasonlót) se ír, hogy „…jól mutat a kellékeket tartó ágas fa, a maga egyszerűségében is nemes (?) harangláb…”

Mondja már meg, kedves „ernő”,: ugyan h o g y a n mutat valami is „jól”? És hogyan mutat antiesztétikusan vagy „rosszul”?

Azt is írja meg már nékünk, nézőknek, olvasóknak: hogyan lehet egy harangláb (mégcsak nem is maga a harang!) „nemes”?

Mert ha egy harangláb lehet „nemes”, akkor Önnek azt is tudnia kell, hogy hogyan lehet „pórias”, netán „proli”? Súgja már meg! Úgy szeretném tudni!

„ernő”-vel szemben, erősen és határozottan, vele ellentétben f o n t o s dolgokat mond ki és ír le Pethő. Ugyan Ő is beszél az előadás irodalmi alapanyagáról: Szent Erzsébet történelmi korrajzát is megadja, filológiailag is nagyon pontosan – de erre itt szükség is van! Ám: ebben is mértéktartó. Megteszi azt, amit a színikritika kritériumaként írtam le – és körül – az előbbiekben: AZ ELŐADÁSRÓL, az egyszemélyes színház SZÍNÉSZI TELJESÍTMÉNYÉRŐL ír. Kritikájának a terjedelmi fele ez. Közben igen igen fontos felfedezéseket tesz és tár az olvasó elé.

Felfedezi például: „Egy előadás, három nő…” Tudniillik: az, amit láttunk és ők hárman: Szent Erzsébet, Illyés Kinga és maga Kolti Helga. „… egy történet, három asszonysors…”

Tudniillik: a történet Szent Erzsébet története, a három asszonysors pedig az elébb leírtaké. „…számtalan kérdés és üzenet…” Tudniillik: színészi munkával remekül megjelenített, legalább két-kétszemélyes epizódok füzére ez a vígságos szomorújáték, félelmetesen és örömöt okozóan pontos „alakváltásokkal”, beleértve a joculator keretező-kommentáló-értelmező-magyarázó figuráját is.

De Pethőnek ezek a „kis Amerikák” felfedezései nem elégségesek. Mélyebbre lát, és a mögöttesre is utal. Ez ugyanis a színház FELADATA: a mélység és a mögöttes. Lényege pedig A MEGJELENÍTÉS. (v.ö: Shakespeare!)

Pethő Imre így fogalmaz: „…Erzsébet élete, üzenete mellett egy újabb asszony, Illyés Kinga üzenete szülte Kolti Helga estjét, ami egy újabb üzenetet szült a múltbéli gondolatok közvetítése mellett, miszerint van élet a Petőfi Színház után is. ” (Kiemelés tőlem Sz. T.) Azonban a nagy kérdés: miért nincs szüksége a veszprémi teátrumnak egy ilyen képességű színésznőre manapság?”

Érezhetik: Pethő Imre kritikája túlmutat önmagán: fel meri tenni a „nagy kérdést”.

Ahogy Kolti Helga másfél órás, igen plasztikus, igen színes, igencsak a mához szóló produkciója is felteszi. Ez az előadás az utolsó szegig Koltié. Díszleteit, kellékeit, zeneszerszámait, jelmezét is Ő maga álmodta meg. Sőt! Rendezte is magamagát. Még a világítás is az Ő kottája szerint működött, a nagyszerű műszakiak társul-szegődésével. A Veszprém Városi Művelődési Központ tevőleges támogatásával itt minden, minden Kolti munkája – szoros szövetségben –, a dalokat író Hencz Józseffel, a dalszövegeket író Killár Katalinnal és a zenei felkészítőkkel: Mártony Zsuzsával és Szalai Péterrel. És akkor még nem is beszéltem az Illyés Kingától átvett irodalmi alapanyag alapos dramaturgiai átszabásáról és önmaga személyiségére, helyzeti helyzetére passzításáról. Mert valóságosan ordít Szent Erzsébet és Kolti Helga mostani egzisztenciális helyzetének és értékének párhuzamossága. Ez a szinonim-helyzet üvölt. Ez a szinonim-helyzet egyszersmind azt skandálja szerény-halkan: Vesztettem egy Színházat – nyertem egy Közösséget.

S ezt a Közösséget úgy hívják: Barátaim, Kollégáim, Közönségem.

(A tárgyilagosság és igazság kedvéért, de erősen zárójelben, ide kell írnom: némi közöm nékem is van az előadáshoz: Elfogult vagyok. A lehető legobjektívebben – szubjektív. Rendezői jogosítványommal nem élve, részt vettem – Kolti kérésére – néhány utolsó próbáján. A részem pedig, amit kihasítottam magamnak, mindössze annyi, hogy igaz szeretettel próbáltam meg- és végigsimogatni; csitítani vagy fölerősíteni azt, ami arra szorult, s amit Kolti a főpróbák stádiumában már nem láthatott a „lövészárokból”, ahogyan azt a színháziak fogalmazzák. Azt, amit maga a produkció irodalmi alapanyaga így rögzít:

„Ó, megváltó Krisztusom, nekem nem elég, hogy csak imádkozzam az emberekért!
Mutass nekem egy másik utat, Uram!
Az én sorsom csak egy gyakorlati hitben, az élet kenyerében teljesedhet ki igazán.
A hitben, amely az égre néz és a földön jár és minden pillanatban cselekedni kész…”

Dehát, kérem: Kolti is ezt üzeni emelkedett lelkűeknek és áhítozó hétköznapiaknak; államilag támogatott színházat így-úgy csinálóknak és az olyan partizán-gerilla-sorsra tisztességgel kényszerítetteknek, mint pl. Illyés Kinga és Sokan Mások. És Ő maga, Kolti Helga is.

S most jöjjön az én költői kérdésem!

Milyen szándékból, milyen indítékokkal foghatott-fogott hozzá vajon „ernő” ennek a „színikritikának” (tudósításnak?) a megírásához? Mert ez az írásmű – a szemébe nézek, s mondom egyenesen – sekély nívójú személyes támadás Kolti Helga ellen. Miért?

Még (néhai) Kollégái sem nézték meg, nyári szabadságukról lassan visszatérve, vagy állandó jelleggel itt lakván a városban, az Ő – ezt is leírom egyenesen – partizán színházát. Azért nem, mert féltek és félnek attól, hogy az ingatag és tudhatóan tiszavirág-életű pillanatnyi – s a feltételezhető jövőbeni Petőfi Színházi vezetés – ha imposztor informátorai révén tudomást szerezne nézőtéri jelenlétükről, sejthetően tudható: mit cselekedne. Legenyhébb esetben olyan feladatokat adna a Kolti munkája után érdeklődőknek, hogy arrul se kódulnának. Legrosszabb esetben – leírom ezt is –: kirúgná őket. S aki még eleddig nem írta volna alá a 2007/2008-as évadra szóló szerződését, nem is írhatná alá, mert meg sem kapná.

S ez nem feltételezés, merő paranoiás képzelgés – ez a magyar színházi gyakorlat. Ezért (is) áll színházi kultúránk ott, ahol áll. Vagy fekszik? Netán imbolyog? A „nagyok” pedig fájdalmas csillaghullásban sorra, sorra elmennek. Igen – Oda. Az életben-maradó becsületesek pedig teszik, amit tehetnek. Amit bírnak. Amit tudnak. Amit lehet.

Kolti Helga is azt tette, amit bírt, amit tudott. Amit lehetett. Színésznőként és színidirektorként is. Hogy a direktori széket kirúgták a feneke alól – tudjuk. Hogy miért vesztette el a fenntartó állami szervek, azaz a megyei és városi vezetés bizalmát – már csak homályosan sejtjük. De hát ez így volt és így van, emberemlékezet óta, a földrajzi helytől teljesen f ü g g e t l e n ü l . De: felelőtlen, kockázatot és következményeket nem, vagy alig vállaló felelősöktől e r ő s e n f ü g g ő e n . S még a hátrahagyott milliós adósságok, hiányok mendemondáiról nem is szóltam. Mert a homály, a félreérthetőség, a köd egyeseknek jobb, egzisztenciát védőbb és szilárdítóbb, mint a tisztességes tisztavizet-töltés a pohárba. Oda mást töltenek. És nem is ritkán.

Veszprémben – konkrétan Veszprémben – Latinovitstól Vándorfin át Koltiig tart a "ködszurkálás", merthogy ijesztően létező a ködfenntartás! Rácz Attillával bezárólag?

Merthogy Rácz Attilla – több tízmilliós adósság-hiányt hagyott maga után, egyetlen, nem éppen siker-szagú évad után. Ám: borítékban mégis kapott felmentési végkielégítésként(!) több milliót! Tehát érdemes, jutalmazandó megbukni és megbuktatni... Nemde?!? Hát igen, a szép lelépést valóban meg kell fizetni.

„Színház az egész Világ!”

A kemény, a kikerülhetetlen, eleddig ügyesen elodázott kérdés azonban itt maradt, és dörömböl a még-nem-színházközeliek szájából is: HOL AZ IGAZSÁG, A TISZTESSÉG, A MORÁL?

És ez a kérdés itt sem, most sem – nem ám! – nem naív!

Kolti Helga „Az élet kenyere” című produkciója ezért színháztörténeti jelentőségű.


Szokoly Tamás