Ment a bölcsibe az unokatesóm, és mutatta anyukámnak, hogy „ez a Lovassy, ide fogok járni”. Azért én ennyi idős koromban még nem voltam ebben ilyen biztos – igaz, nem is sétáltunk minden nap arra –, de később én is tudtam, hogy nyolcadik után ide kell jönnöm (pedig a barátaim padányisok lettek). A felvételikor aztán meginogtam kicsit: olyan nyomott volt az aula, olyan kicsik a termek – hát ez lenne az a nagy Lovassy?

Majd az első napon a szívembe zártam jó mélyen az osztályfőnököt és az egész iskolát: megtudtam, hogy aki vidékről jön, az ne lepődjön meg, és ne keseredjen el, ha itt nem lesz majd színjeles, hanem fél vagy akár egy egész jeggyel is esik a tanulmányi átlaga. Végre nem nekem kell mindenben a legjobbnak lennem! Lesz felmentésem, ha négyeseket, hármasokat – vagy fúha, még rosszabb jegyeket viszek haza! Tényleg lazábbra is vettem az első két évet, és így sem tartoztam a legrosszabbak közé. Az osztálynak is hálás voltam, hogy a legtöbben hasonlóképp fogták fel a helyzetet. Csak az osztályfőnök feje főtt, hogy már egyedül az E-sek vannak mögöttünk a ranglistán. Ja igen, akkor még F-esek is jártak oda, és a hatot fel lehet szorozni legalább harminccal, aztán meg néggyel. Ennyien voltunk. Ratkó-unokák. Szóval nem úgy éltem meg ezeket az éveket, mintha egy „versenyistállóba” jártam volna. A barátnőm néha kifakadt matekon, hogy márpedig ez igen-igen kemény, kemény világ, aztán folytattuk, amit szoktunk: ő a három testőrhöz tervezett ruhákat, én meg verseket írtam a szerelmeimhez.

Még elsőben a földszinten volt az ebédlő, és ott játszottunk (osztályilag) keresztapásat a legnagyobb asztalnál, amíg a konyhásnénik el nem hajtottak bennünket, hogy most már megy a buszuk.

Mikor esett a hó, rohantunk ki focizni a pályára. Mindenki nyakig vizes lett, aztán a következő órákon a radiátoron párologtak kilószám a ruhák. A piros szekrényekből meg tornacipők, gazdátlan tornagatyák, egy melltartó, kóbor szendvicsek, és ki tudja, mi nem került még elő minden év végén. Akkoriban lakat sem kellett még rá. Most a felújítással a nagy pirosokat egyszemélyes fakkok váltják fel.

Nagyon szerettem a péntekeket. Ilyenkor voltak a kedvenc szakköreim: énekkar, rajzszakkör és színjátszó. A baj csak az volt, hogy ezek nem mentek egyszerre. Egy évig jártam a kórusba, aztán színjátszani kezdtem. Úgy éreztem, jól választottam, míg el nem jött a karácsony. Hallottam, mivel készül az énekkar a koncertre, és olyan sóvárgás fogott el, hogy magamhoz vettem egy elhagyott kottaköteget (ott árválkodott a folyosón, aztán meg biztos nagyon hiányzott valakinek). Megtanultam a dalokat és együtt énekeltem a kórussal a nézőtéren az első sorból, hogy ne legyen feltűnő. Ezen a koncerten esett meg az is, hogy az egyik barátosnémet elkapta a röhögőgörcs, mert meglátta a szerelmét a nézőtéren, de úgy, hogy jó darabig nem bírt énekelni. A lány azóta nagy énekes lett, a fiú meg a felelős szerkesztő.

Nagyon szerettem az énektermet is. A hátsó falára honfoglaláskori motívumokat festett a rajzszakkör („virágoztak”) és mindenki, aki kedvet érzett hozzá. Néhány szirom erejéig én is otthagytam a kézjegyem. Micsoda békeidők voltak ezek: nem értette félre senki a fal üzenetét. Hosszú szoknya, tarisznya – tartották a lovassys lányokról, pedig akkoriban már nem is volt ez annyira jellemző. (Inkább a farmer és a szimatszatyor. De ezt meg fiúk hordták.) Akkor még nem hordtam szoknyát, csak tarisznyám volt, ami földig ért, mert én kötöttem, és arra nem gondoltam, hogy az bizony nyúlni fog. Főleg akkora súly alatt. Mert ugye ott voltak a tanszerek, a kaja, a tea, a tornacucc, az ernyő, a pulcsi meg egy verseskönyv, egy regény meg még egy, ha az első nem tetszene és egy harmadik is a biztonság kedvéért, ja, és a szótárak. Hiába, naponta 25 km oda, aztán vissza, azért sok. A bejárósság némi árnyékot vetett ezekre az évekre, mert az „ütemtelen” menetrend elég szűk korlátokat hagyott.

Volt, mikor a takarító nénivel és a portással hármasban voltunk az egész suliban hajnalban, mert akkor ért be a busz. Gyakran néztem végig, hogyan lesz a néni felmosóvize szintről szintre piszkosabb, és mire az alagsorba ér, mérhetetlenül büdös. Az vigasztalt csak, hogy egymás után érkeztek a többiek is, és így mindenkivel tudtam kicsit beszélgetni.

Még annyi mindenről írhatnék, mert ezekben az időkben itt voltam otthon. Bejárósként szinte csak aludni jártam haza, mert a barátaim nagy része itt volt már, meg annyi minden történt estig, hogy nem lehetett elég későn hazamenni. Ez meg egy biztos pont volt. Nézem, hogy nő az épület, és milyen gyorsan változnak az odajárók. De sokan vannak közülük, akikkel az egykori önmagam jókat tudna beszélgetni.