Nem vagyok benne biztos, hogy aktuális-e tanév eleji gondolatokat papírra vetni, mert korunk végzetesen felgyorsult, értékeket nem ismerő Szép Új Világában a tanulás vagy a tanítás szükséges rossz. És ez a hozzáállás mostanra intézményesített lett.

Nem fontos, hiszen a követelményszintet alaposan levitték, hogy minél több embernek érettségit adjanak a kezébe, degradálva a középfokú végzettséget. A szakmunkásképzés csaknem megszűnt, nem ismerjük a jó szakmunkás fogalmát. A nebulók sajnos hamar felnőnek. Sokuk dolgozni kényszerül a tanulás mellett, nincsenek illúzióik, a médiumokból ömlő mocsok rányomja bélyegét életminőségükre. De talán a reformációt alul kellene kezdeni, hiszen sok olyan gyermek érkezik az általános iskolákból, akik számára komoly kihívás írni-olvasni. Így elég nehéz önálló gondolkodásra nevelni bárkit is, ami a középiskolák legfőbb feladata volna.

Ennek megfelelően diplomagyárak alakultak az egyetemek és főiskolák helyében. A diákok nem ismerik egymást, nincsenek tanulócsoportok, a jó régi egyetemi diákélet már csak az emlékekben él. Senkit nem zavar, hogy sokan nem tudnak elhelyezkedni végzettségüknek megfelelő állásban.

Manapság pedagógusnak lenni sokkal nagyobb kihívás, mint húsz éve. Jelentős energiákat kell elfecsérelni, hogy felhívják a diákok figyelmét arra a közhelyre, hogy maguknak tanulnak. Persze a szülők szerepe is megváltozott. Több beleszólási jogot kaptak az iskolák életébe, ami nem lenne baj, de sajnos ilyen mértékben csökkentették a tanárok mozgásterét is intézményen belül. Nagyon meg kell szavaikat válogatni, hiszen nem egy tanárt meghurcoltak egy-egy rossz – vagy vélt rossz – elszólás miatt. Mindenesetre ma már tény, hogy egy tanár hamarabb kap büntetést, mint egy diák.

És még egy dolog: jó volna, ha a diákjogok – nagyon helyesen – frekventált hangoztatása mellett legalább ilyen vehemenciával hallhatnánk a rájuk vonatkozó kötelezettségekről is.