Nem volt könnyű dolga a magyar rendezőknek. Hogyan lehet versenyezni azzal a kiállítással (Dzsingisz kán és öröksége), amely a világ minden tájáról fogja egybe a ritkaságokat, több mint 2500 évet egyszerre ölel föl hatalmas és felbecsülhetetlen értékű anyaga? Egyszerű: kreativitással. A mongolok rövidke hazai turnéját bemutató kiállítás (A tatárjárás), ha méreteiben és értékében nem is, de módszertanilag még le is körözi nagy testvérét.

A Nemzeti Múzeum épülete hatalmas, a nevezetes lépcsősor mellé állított mongol jurták skatulyáknak tűnnek az oszlopfők árnyékában. A pénztárt elhagyva a helyismerettel nem bíró turista bizony reflexszerűen valamilyen térkép után keresgél szemével, annyira megriasztja az óriási tér a sok-sok lépcsővel, elágazással. A kiállítás szervezői egy pofon egyszerű ötlettel kerülték el a csúf terelőtáblák felállítását: A földre festett nyilakkal kalauzolják a látogatókat, akik - mint Ariadné fonalát - követik a fekete színűeket a Dzsingisz, a pirosakat pedig a Tatárjárás kiállításra. A korábban ecsetelt hatalmas méretek miatt szükség is van erre, ugyanis a nemzet múzeumában a két részre bontott – egy fél szintet teljesen megtöltő – állandó kiállítás mellett, további négy ideiglenes található az épületben. (Legalábbis én ennyit tudtam felfedezni.)

A kötelező, ám ingyenes ruhatárban letehetjük a mozgásban – és a befogadásban – akadályozó kellékeinket, és egyből becsapódhatunk a szomszédos teremben alig félszáz négyzetméteren kialakított, az 1241-42-es magyarországi mongol inváziót igényesen bemutató kiállítás sűrűjébe. Az élmény igazán intenzív, valóban kitettek magukért a rendezők, ugyanis a relatív kis teremben szinte minden érzékszervünkkel megtapasztalhatjuk a tatárjárás hangulatát.

A szokásos, a nagyobb összefüggéseket leíró fali táblák, és a régészeti leleteket bemutató vitrinek előtt álldogálva mini hangszórókon keresztül duruzsol a fülünkbe Sinkó László, Avar István, vagy Dörner György, amint korhű dokumentumokból olvasnak fel. Miközben a XIII. századi Esztergomról készült makettet nézegetjük, hallhatjuk a szemtanú Rogerius mester szavait arról hogyan ostromolták meg a várost, és milyen válogatott kegyetlenségekkel pusztították el lakóit a mongolok. (A hanganyagokat az ez iránt érdeklődők részletesebben is megismerhetik az e célra kihelyezett lapozgatók segítségével.) Makettekben amúgy is bővelkedik a kiállítás, hiszen a korabeli Visegrád, Füzér, Abaúj mellett, kisebb falvakat, vagy éppen domonkos kolostorokat ábrázolókat is találhatunk. (Ez utóbbi apácakolostor variációjánál például gregorián énekeket hallgathatunk női kórus előadásában.)

Ha az érzékszerveink közül fülünk – egy múzeumban – meg is elégszik ennyivel, a szemnek persze a passzív nézelődés még nem elég. A kicsiny terem legnépszerűbb pontja kétség kívül az a sarok, ahol széles képernyős plazmatévén egy bravúros rajz-akció-film mutatja be a muhi csatát. Krónikai stílusban fogant narráció, történelmi alaposság, gyönyörűen megrajzolt figurák, látványos képek, sodró lendület, mindez 4 percbe sűrítve, hogy azért a nézők cirkulációja se akadozzon. Ezúton is elismerésem az alkotóknak! Ezt a rajzfilmes vonalat a tanárok figyelmébe is ajánlom, a millecentenáriumi kiállításon is a régi magyar mondákat feldolgozó - Jankovics Marcell féle - „krónikás-tudós vitatkozós” vetítések voltak a legnépszerűbbek.

Egy modern kiállításból természetesen a drámai elemek sem hiányozhatnak. A kisebb-nagyobb vagyonkáját féltő lakosságról hiteles képet adnak az éremeleletek, a legkülönbözőbb alkalmatosságokba rejtve (bőrbugyor, köcsög, vagy éppen egy marhacsont!) ásták a földbe értékeiket azok a korai magyarok, akik már nem jöhettek értük, nemzetünk sajnálatára, régészeink örömére. A pénzkupacok értékét korabeli árfolyamon egy táblázat segítségével mai árfolyamra is konvertálhatjuk, így kiderül, hogy valaki csupán „két vödör sört”, van aki „10 ökröt és egy felszerelt lovat” rejtett el. A csigolyába fúródott nyílhegy, vagy az a térkép, ami egy néhány négyzetkilométeres területen mutatja meg a tatárjárás során lerombolt tucatnyi templom segítségével az egykor sűrű településhálózatot, kicsiben és nagyban is megmutatja a pusztítás mértékét.

A korabeli félelmet talán legérzékletesebben azok a képek szemléltetik, amit egy Cegléd környéki település feltárása során készítettek. A falura valószínűleg hirtelen rátörő mongolok elől menekülő anya gyermekeit a kemencébe rejtette, majd maga is próbált félig utánuk mászni, ekkor szakadhatott rájuk az égő kunyhó, így ebben az igencsak beszédes pozitúrában találták meg őket nem is olyan régen a régészek.

Összegezve: egy rendkívül jó kiállítást láthatunk szeptember másodikáig Budapesten, amelynek nemcsak tartalma, de kísérő nyomtatványai (az elengedhetetlen népszerűsítő és szakmai könyvek mellett például speciális iskolás gyerekeknek szóló munkafüzetek különböző feladatokkal!), valamint marketingje terén is példaértékű a hazai múzeumok számára. Nem szabad kihagyni, nagyon megéri!