Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tisztességes, magyar, pápai család, aki kitett magáért 2007. augusztus havában. Először házasította nagyobbik fiát, majd rá egy hétre a kisebbiket is, akit egyelőre nem holmi fehérnéppel boronált össze, hanem a nagy betűs HAZÁval. Katonának állt a legkisebb. Mind a lakodalomra, mind a Tisztavatásra hivatalosak voltunk, és ahogy kell, az esküvőn sírtunk-vígadtunk, és sírtunk majdnem a Tisztavatáson is, csak nem a boldogságtól…

Történt ugyanis, hogy már a székesfővárosba való feljutás bosszúságot okozott, hogy kezdjem mindjárt a legelején. Kiötöltük, hogy a forgalmi akadályokat elkerüljük és a tömegközlekedést előtérbe helyezzük, mint a mesebeli böcsületes magyar polgárok. Hajnalok hajnalán keltünk, a vasútállomás meleg volt a büdöstől, és egy szál lány kókadozott a jegypénztárban. Megváltottuk retúrjegyünket, amit a vasúton kezelt is a kalauz, mosolyogva, ahogy kell, és mosolygott akkor is, amikor közölte velünk, hogy bizony-bizony fizethettünk volna fele ennyit is, ha a pénztárosnak jó lett volna a szíve. Ugyanis ma ünnep van, és nemcsak a haza, nemcsak a Honvédség, hanem maga a nagyhatalmú MÁV is ünnepel, és meglepi a polgárokat 50%-os pesti-kedvezménnyel. Sebaj, gondoltam, ennyivel tartozom a MÁV-nak, nem sajnálom a haldoklótól.

Aztán jött a régen látott Főváros. Tavaly ültem először villamoson, és még máig sem értem, hogyan kell a metróval közlekedni. Pontosan úgy, ahogy egy vidéki lányhoz illik. Most is próbálta a párom elmagyarázni, hogy most a pirossal, aztán kékkel, sőt sárgával is megyünk és át meg beszállunk, de egy idő után látta, hogy minden csak elcsépelt szó, és csak fogta a kezem és ráncigált, és húzott és vont, és tolt és préselt, ültetett és kitett magáért. (Ugye, mondanom sem kell, jutányosabb lett volna autókázni.)

A lényeg az volt, hogy 9-re a Hősök terére (ha már a Kossuth teret gyorsan parkosították, hátha azon nem mernek tüntetni, hiszen fűre lépni tilos…) érjünk, hiszen avatás lesz, ami nem minden magyar család kiváltsága. Jegyünk (természetesen álló) a H szektorba szólt, amit az Andrássy útról nézve, a Hősök tere jobb csücskében helyeztek el. Hamar rájöttünk, nem lesz ám olyan könnyű bejutni ide. Eleinte nem értettük, hogy miért áll kilométeres sor a szektor előtt. Majd a pletyóktól és a látványtól elkerekedett vidéki szemünk: biztonsági kapu, táskaátvizslatás, fémjelzős tapizás, mint a filmeken. Soha nem látott biztonsági intézkedésekkel találtuk szembe magunkat. Kezdtem élvezni a dolgot. Táskát ledobtam biztonsági-kisasszony elibe, aki rám szólt, hogy még ne lépkedjek át a kapun, hiszen látnom kell, hogy túrja át a táskámat. Amit én pont nem akartam látni, hiszen eleve utálom, ha valaki abban kotorászik. Sebaj, fél Pest láthatta az intimbetétemet, a Paula néni pogácsáját, a dörgicsei almákat, és a taknyos zsebkendőimet. Amikor megkért a leányzó, hogy kapcsoljam be a telefonomat, és nyomkodjak neki gombokat rajta, kezdtem átmenni bunkóba, feszült már a cérna, no. Nyomkodtam neki, ahogy kérte, majd átmentem a kapun, át a biztonsági-morcifiúhoz, aki a fémdetektorával, hol máshol, mint a könyökömnél talált valamit, amikor végképp nem hitte el, hogy nem rejtettem aknavetőt az ízületeim közé, közöltem vele, hogy megnyugodhat, csak a platinám csinálja a fesztivált. Amikor már tényleg láttam, hogy a fémdetektora az agyát és a humorérzékét is elvette a bácsinak, mondtam, nem ártana fertőtleníteni. És lőn, a detektor egyből nem jelzett….

Nagy nehezen, de átestünk a vizslatáson, és elhelyezkedtünk a szektorban. Azaz elhelyezkedtünk volna, de nem volt mindegy, hogy hova állunk. Azaz, úgy kellett helyezkedni, hogy még csak véletlenül se létesüljön kontakt az utca pór népe és köztünk. Nem is értettem, a dolgot, hiszen ha balhét akartam volna, nem nyomulok át a biztonságiakon, hanem a szemközti házak egyikéről, vagy a Népliget egyik fájáról, esetleg a Szépművészeti lépcsősoráról szedem le a Fletót. Vagy a nagyon hosszan, és nagyon unalmasan beszélő földinket, a Szekerest.

Aztán az is bosszantott egy iciripicirit, hogy a Tisztavatás előtt katonazenekar szórakoztatta a publikumot. Amivel nem is lett volt gondom, csak azt a Csárdáskirálynős betétet, azt a Hajmásipéteres-jajcicámat hagyhatták volna ki a műsorból. Soha nem értettem miért kell a népet hülyére venni egy állami ünnepen holmi tűzijátékos csinnadatratával.

A melegben párolgó ünneplőket az új, átláthatatlan helyért, és ácsingózásért megpróbálták kárpótolni holmi légiparádéval, ami jelen esetben a Hősök tere felett elhúzó egy tucat gépet jelentett. Amiket igazándiból, legyünk őszinték, nem is lehetett nagyon látni. És hadd legyek őszinte, vártam volna még egy kis nemzeti színű füsteregetést. Vagy valami hasonló nyalánkságot. Mert így pontosan olyan volt, mint amikor az utcánk felett húztak a Bakonyba a gépek.

És amikor már ténylegesen elmasírozott az utolsó katona is, és a tér végleg megtisztult az eskütevőktől és nagy, állami emberektől, akkor megindult a nép. Özönlött a Városligetbe be, a hurkák és kolbászok világába, az állatkertbe és vidámparkba, a perecek és az üres Gundel étterem birodalmába. Azaz özönlött volna, de egy átkelőn megálljt parancsolt a tömegnek a rend őre, aki a diplomaták felzászlózott autóit terelte, terelte, terelte. Mi meg csak álltunk és álltunk és vártunk és már sokadszorra volt zöld, és a gyerekek már visongtak, és a tömeg meg csak duzzadt. De a diplomaták csak mentek és mentek. Én meg azon gondolkodtam, hogy otthon kiteszek egy magyar zászlót a Puntóra, hátha egyszer nekem is megáll ekkora tömeg, és akkor majd én szép lassan megállok és átengedem őket a zebrán.

Aztán beültünk abba a ragadós étterembe, az állatkert és a vidámpark között, és eldöntöttük, hogy elmegyünk a Nemzeti Múzeumba, megnézni a „Dzsingiszkánt”. Nyugalmas szépséget kölcsönözve így a napnak, és táplálékot a bölcsész koponyának.