A XX. századi családregény-hagyomány folytatójaként és egyben megújítójaként lépett fel Ljudmila Ulickaja, az egyik legnépszerűbb kortárs orosz írónő Médea és gyermekei című könyvével, mely 2003-ban jelent meg magyar fordításban a Magvető Kiadónál. A mű kitűnő példáját nyújtja annak, hogyan lehet a magas színvonalú és a szórakoztató irodalmat egyesíteni.

A „sodró”, „lendületes” és „magával ragadó” jelzők – melyeket előszeretettel adogatnak a bestseller listákon különféle ponyváknak –, ez esetben egy szépirodalmi könyvnél élvezhetnek abszolút létjogosultságot. A Médea és gyermekei egyszerűen letehetetlen, ha már bekerültünk a regény terébe, pár órára a Szinopli család részeivé válunk, és beleolvadunk az érzékletesen (illatosan!) megfestett tájba.

A eredetileg genetikus Ulickaja – akit a tudományos ambíciók mellett szépirodalmiak is fűtöttek – szamizdatterjesztés miatt kényszerült pályája elhagyására, ám műveiben továbbra is előszeretettel épít genetikus múltjára. Fő témái a tulajdonság-öröklés, a nő biológiája, melyet a nő sajátos misztériumával ötvöz. Hazájában, Oroszországban, Szonyecska című regénye tette ismertté. Többi, magyar kiadást is megért műve – mint az Életművésznők, a Vidám temetés és a Kukockij esetei – tovább emelte az írónő népszerűségét honfitársai közt és külföldön egyaránt. Ulickaja női hősei változatosak, a megszokott sztereotip alakok mellett (feleség, kurtizán, szűz-múzsa, femme fatale) a nő egészen új minőségben jelenik meg nála: alkotóvá, íróvá, költővé, művésszé válhat. Az írónő támaszkodik a tradíciókra, de – amint ezt a nőtípusok esetében is láthattuk – elég erőteljesen szakít is velük.

A Médea és gyermekei műfaji szempontból még intertextuális viszonyban áll a családregény-hagyománnyal, így a Buddenbrook-ház és a Száz év magány című művekkel, de ugyanakkor már gyökeres fordulatot is hoz azáltal, hogy súlypont-áthelyezés történik benne: a férfiak helyett a nők lesznek a történet mozgatórugói, a cselekmény csomópontjai, a férfiak pedig mellékszereplőkké, másodlagos figurákká válnak. Ebben a családregényben tehát Ulickaja – a korábbiakkal ellentétben – női vonalon építi ki a cselekményt, a nőt előtérbe állítva szervezi meg a szöveget.

A történet középpontjában a görög Médea és az ő krími háza áll, ahol évről-évre összegyűlik az olyannyira népes rokonság, hogy a könyv elejében és hátuljában – csakúgy, mint a Száz év magányban – családfa segíti a hatalmas nemzetség soraiban való eligazodást. És ha már a Száz év magánynál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a furcsa „mágikus realista” jelző, amivel a szakirodalomban az említett művet illetik, Ulickaja szövegére is bátran ráilleszthető.

A krími ház és környéke – a „Föld köldöke” – különleges hely, egyfajta tökéletes ősi nyugalom megtestesítője: itt megszűnik a történelmi idő, és a természeti idő veszi át a helyét. A természeti erők intenzívebben hatnak, itt mindig hidegebb vagy melegebb van, mint másutt, a szél féktelenebbül tombol, és a tenger is titokzatosabbnak mutatja magát. Az ember harmóniában él a természettel, megbecsüli és szerényen kihasználja adományait. Varázslatos tájon járunk, egy második Macondo-ban, ahol megállt az idő, s bár a történelem viharai időnként nyomot hagynak rajta, a történelem az egyéni és a családi történések mellett csak másodlagos lehet, a Krím-félsziget múltjáról és jelenéről is csak mintegy mellékesen kapunk képet.

A cselekményszövés eszköze az emlékezés, melynek központi eleme Médea és háza: minden történet innen indul ki, és innen nézve nyer értelmet. A családról szóló történeteket az emlékezés foglalja egységbe, az emlékek tartják össze. Akárcsak Proust híres művében, tárgyak, illatok, hangulatok, szituációk vezetnek újabb és újabb múltbéli történések felidézéséhez, miközben szép lassan kibontakozik előttünk a Szinopli család eseményekben gazdag élete, szerelmek, tragédiák, árulások, belenyugvások. Annyira egyszerűen, annyira természetesen tárulnak fel a sorsok, hogy V. Gilbert Edit (a könyv egyik fordítója, irodalmár) nem véletlenül nevezte Ulickaja szövegét „magától értetődő elbeszélésnek”. Egyszerűnek tűnik, noha rendkívül összetett felépítésű műről van szó.

A történetvezetés az emlékezés jellegéből adódóan nem lineáris, hanem mozaikszerű, mindez az időtlenség megteremtéséhez járul hozzá, mely megmutatkozik még az egymást követő generációkban, az örökül kapott, ismétlődő tulajdonságokban is, melyek hasonló sorsok formálói lesznek. A linearitás hiánya – már csak e legutóbbi gondolat fényében is – teljesen érthető, hiszen hogyan lehetne elszigetelt életek egyenes vonalú fejlődéseként vagy romlásaként megírni egy családtörténetet, ha a múlt csak lassan válik megismerhetővé, csak fokozatosan építhető be a jelenbe? Ha az egyénben az ősök tulajdonságai elvegyülnek, keverednek? Ha nem csak jó és csak rossz, hanem összetett jellem az ember?

Világirodalmi elődeitől eltérően Ulickaja nem hanyatlást fest, a mű végén található Epilógus az utódokat említi, nyitva hagyva az utat a jövő, a folytatás felé, miközben megidézi azt a posztmodern tapasztalatot, miszerint az élet sosem ragadható meg a maga teljességében, csupán szeletei ismerhetők meg számunkra.

A családi történet őrzője a Médea és gyermekei című műben nem egy könyv, hanem egy bőr utazóláda, amelyben családi levelek, fényképek, emléktárgyak, hajtincsek emlékeztetnek az elmúlt és eljövendő idők alakjaira. Ennek a különleges emlékládának a megléte is azt a gondolatot erősíti, hogy az emberi történetek, jelen esetben egy család története nem befejezhető. A család, csakúgy, mint „alkotóeleme”, az ember, állandóan mozgásban van, és az állandó változásoknak köszönhetően folyvást alakul: a letisztázódott múltbéli eseményeket mélyebbre ássa magában, és új, feldolgozásra, későbbi felnyitásra, későbbi elmondásra szánt élményeket fogad magába.

Szép Orsolya