Elkerülhetetlen. A munkahellyel együtt járó kórság. A lény, ki hús és (kék) vér, no meg némi szellem. Aki lehet jó fej, korrekt, szociálisan érzékeny, de általában inkább barom, köcsög, szemét állat, húgyagyú. Már csak a pozíciójából fakadóan. Úgymond alapból. Talán nem is tehet róla. Vagy mégis?

Életem első főnöke egy étterem tulajdonosa volt, édesapám haverja, akihez nyári munkára mehettem. A negyven fokban sütöttük a húszezer palacsintát, pucoltuk a hetven tonna krumplit, és mosogattuk a nyaralók dzsuvás tányér-hegyeit. Ő ott állt köztünk, és osztotta az észt. Ez sós, ez sótlan, ez nyers, ez elégett, ez még koszos, ez meg ragad. De legalább végigállta a napot a negyven fokban, ami a konyhán ötven volt. Ja, és a végén fizetett, mégpedig annyit, amennyit ígért. Elfogadható volt.

Aztán jött az első „hivatalos” munkahely. Munkaköri leírás, megbízási szerződés, fizetési határidő, számlaszám, adópapír. No persze az első hivatalos főnökkel. A kérdések is változtak. Sokat. Hol van? Nincs kész? Mikor? Mennyiért? Tegnapra! Szabadság? Viccelsz? A hangulat is más lett. Anyád. Buzi. Szemét. Én már nem mondok semmit… Megnőtt a dohányzással töltött órák száma, nem beszélve a kávészünetekről. De a munka haladt. A dolgozók szolgálták a királyt. Ekkor éltem meg először az együtt fikázás örömét.

Aztán amikor a sokadik új munkahely után azt hittem, rosszabb már nem lehet, csalódnom kellett. Az élet elém hozta a rémálmot. A jó szándékú, törekvő, akarnokot. Aki álmokat kerget, terveket sző, és végig bizonyítani akar, leginkább magának. Mármint, hogy ér valamit. Azt, hogy ő valaki. Gyermekkori sérelmektől lázasan küzd, mintha ezzel legyőzhetné betegségét. A kórt, hogy főnök lett a csapattagból. Olyan, mint egy vadkacsa, aki mellől kilőtték a vezért, és ahelyett, hogy határozottan az élre repülne, lassít, hogy közölje mindenkivel: én vagyok ám elöl. Aztán csodálkozik a káoszon.

De persze ő a főnök. A dolgozó meg csak nézi, hogyan vágja a fát nem csak maga, hanem az összes kolléga alatt. Fájdalmasan csapkod szárnyaival az egész társaság, és már lassan azt sem tudják, így kell-e repülni? Megérzéseik tompulnak, mindenki a másikra mutogat, miközben haladnak valamerre. Az a gyanús, hogy mindenki szembe száll velük. Sejtik, hogy nem erre van dél, nézegetnek hátra, de szárnyuk egyre jobban elgémberedik a hidegtől. A bátrabbak megfordulnak, a gyengébbek lezuhannak. De a kérdés megmarad:

Ez a góré, mi? Ez a góré, hm?!

-egy beosztott-