Kérdés, mi az utazgatás értelme. Nyaranta felkerekedik a kispolgári pereputty és ropogósra sül a tengerparton, hogy azután odahaza mutogassa az irigy sógornak a fényképeket. Részemről igazából tökéletesen felesleges foglalatosság. Hacsak azért nem, hogy kiszakítsuk magunkat ebből az ótvaros, rögmagyar valóságból, s kívül kerüljünk pitiáner hétköznapi környezetünk börtönéből – legalább néhány napra.

Megint elmentünk nyaralni. Sokan a sós vízpart miatt indulnak útnak, engem inkább az irodalmi emlékhelyek, a finom borok és a helyi ételspecialitások izgatnak. Július közepén, a legégetőbb hőségben indultunk útnak, különféle változatos adósságokban gázolva, igazi dzsentri módra. Még mielőtt az olvasó luxusturistának vizionálna: a szlovén autópálya kifogástalan és pénzvonzat tekintetében szerintem sokkal igazságosabb, mint a hazai. Matrica nincs, három fizetős kapun hajtottunk át Ljubljanáig, fejenként másfél euróért. Ha valaki tehát csak egyetlen szakaszt tesz meg, nem kell a háromszorosát kifizetnie, ahogy nálunk egy négynapos papirosért.

Ljubljanában landolunk, hogy már az első napon kielégítsük városfelfedező ösztöneinket. Ez a helynév nekem a nyolcvanas évekből ismerős, amikor is a magyar komonista televízió évente produkált egy-egy ljubljanai tévéestet, amolyan hamisítatlan jugó hangulattal. A világ azóta megváltozott. Szlovénia szép, tiszta ország, Ljubljana pedig ugyancsak elragadó város, ahol az európai küllem keveredik a jugoszláv építészeti hordalékkal. A piactér és a Ljubljanica folyócska partja már-már délies hangulatú, kedélyes fórum, a kávézókban kényelmes öregurak és cekkeres asszonyok kávéznak.

Megállt az idő, senki sem rohan, könyököl vagy kapaszkodik, az emberek mosolyognak egymásra és isszák a feketéjüket. Fővároshoz képest apró település, a szlovén parlament kábé akkora, mint a veszprémi kórház, nyugodtan, ellenőrzés nélkül besétálhatnánk a szoborcsoporttal díszített kapun, az egyenruhás kormányőrség vidoran cseveg egy televíziós stábbal. Csak a külváros peremén látszanak ki a régi, szocreál jugó betontömbök.

A színház Schilling Árpád egyik rendezését hirdeti. A főtéren a romantikus költő, a nemzeti nyelv hőse, azaz a szlovének Petőfije (Vörösmartyja?), France Preseren szobra áll. Kétségkívül nagy poéta volt, kevésbé népies, mint a mi reformkori nemzedékünk pödört bajszú tagjai, inkább már akkor is a modern, nyugati hangütés jegyében. Sem nem vadBalkán, sem nem poros KáEurópa, hanem valami svábos-szlávos, mediterrán atmoszféra.

A szállást egy alig száz fős tengerpart közeli szlovén falucska, Kobdilj nyújtja. Se kocsma, se vegyesbolt, a benzinkút este hét után zárva. Pici házikók, üres, szűk utcák. A lakók mintha eltűntek volna. A házigazda vihorászó lánya kalauzol minket, valami perverzül megkevert szlovén-olasz-angol-német nyelven hadoválva trécselget velünk. Négyünknek éjszakánként 33 euró a kies nappali és a tágas emeleti szoba, egy masszív, hűs kőlakosztályban. Azaz 5 éjre összesen 165 euró, plusz turistadíj, kábé negyvenötezer forint, nem rossz ár külföldön, szép tájakon, az Adria mellett. Még aznap este, kiadós utazási alvás után, némileg hidegben, esőcskével, lerándulunk a borongós olasz partra.

Említendő még Kobdilj falucska szomszédja, Stanjel, amely egy régi vár köré épült, s körülbelül ugyanolyan kihalt, mint a mi lakóhelyünk. Szép, nyugalmas hely, s nagyon érdekes látni, amint a régi várépületek ma sima lakóházakként funkcionálnak. Mintha mondjuk nekünk az egri vár egyik bástyájában volna a hálószobánk.

Másnap irány Trieszt, a tengerparti itáliai öbölváros, egykori Monarchia-gyarmat, Velence régi birtoka. James Joyce lakott itt pár évig, s vetette papírra a huszadik századi európai regény egyik meghatározó katalizátorát, az Ulyssest. Itt született az „olasz sváb”, eredeti nevén Ettore Schmitz, írói nevén Italo Svevo, a pszichoanalízis komoly alapművének, a Zeno tudatának megalkotója.

Mindkét embernagyságú utcai bronzszobor társaságában lefényképeztetem magam, táskámban a Zénó magyar nyelvű példányával. Amikor nagyképűen a jó öreg ír Joyce vállára támaszkodom, egy közelben tartózkodó nénike megbotránkozva elfintorodik, mintha szentségtörést követnék el, de nem zavar, mert igazi sznob vagyok, irodalmi nagyságok szobrainak társaságában pózolok.

Trieszt mellesleg igazi olasz város, irgalmatlanul őrült közlekedéssel, százezer robogóval és autóval a szűk, sok helyütt felfestetlen és dimbes-dombos utakon, sikátorokban. Parkoló alig, benzingőz és óriási robaj. Csak a tengerparti kikötőnél veszi át a gyilkos autózaj helyét a derűs tengeri levegő és halnyugalom. Életem egyik gyermeki vágyálma teljesül: az olasz tengernél méregerős itáliai kávét kortyolhatok.

Aztán késő délután ismét a talján strand: Sistiana. Sok száz olasz kispolgár fürdőzik a trieszti öbölben egy hullámtörő mellett, hűs és finom a víz. Vásárolunk egy szicíliai borcsodát, amely nevét Néró császárról kapta: zamatos, erős nektár, mintha a véres császár és a szicíliai maffia érlelte volna.

Hazafelé megnézünk egy olasz várost, Monfalcone azonban csalódást okoz. Látnivaló a főtéren kívül alig, s ráadásul nem túl bizalomgerjesztő arcok rajzanak mindenütt, szinte bandákba verődve, csoportosan: bevándorlók lehetnek, s bár nekem semmi kifogásom a távol-keleti vagy egyenlítői népekkel, most valahogy mégis a gengszterkedő figurák benyomását keltik, ezért hamar eliszkolunk.

folyt. köv.

Novics János