„Minden zsaru bűnöző”, „Az utcai harcosnak nincs helye” vagy egyszerűen „Nem kaphatok elégtételt”. Csak néhány szövegrészlet, amivel öt srác – élükön egy tepsiszájúval – borzolta a nyárspolgárok idegeit még a hatvanas évtizedben. Igen, a Rolling Stonesnak nagy szerepe van abban, hogy a rockműfaj – ha nem is beteljesítette küldetését, de – mély nyomot hagyott a progresszív gondolkodással bíró, mindig új után kutató deviáns életvitel formálásában.

Tizenkét év után a Kövek ismét elgördültek Magyarországra. Miket beszélek, Kövületek, hiszen a bandában már senki sem lesz hatvanéves. Szóval négy nyugdíjas kiállt negyvenezer ember elé a Puskás Stadionban, és két órán keresztül nyomták a dalokat, azokat a dalokat, amelyek nem csak az ötvenes generációnak fontosak, hanem az utánuk következőknek is, hiszen tizenévesek énekelték körülöttem a Honki-Tonk Woment vagy a Jumping Jack Flasht. Azért az valami, hogy negyvenöt év elteltével négy vén szar még mindig meghülyít ennyi embert. Megkérem a nagyokosokat, ne kenjék a reklámra vagy a szentimentális nosztalgiára. Szóval ne fikázzák őket semmitmondó, szépen megfogalmazott közhelyekkel. Mert a Stones valóság. Nem csak fizikálisan, de spirituálisan is: a Symphathy for The Devil vagy a Get No most is igaz. Mert a kielégülés karakterisztikus vonása korunk társadalmának, vagy nincsenek köztünk a gonoszok, akiket a Bulgakov ihlette ördögi dalban vázol Mick Jagger?

Bár a felvonultatott technikai arzenál bámulatba ejtő, hála Istennek, az öregfiúk épp ugyanazt a borzalmas megjelenésüket mutatják, mint harminc meg negyven éve: Mick Jagger szexuális kétértelműséggel riszálja magát, Keith Richards heroin és whiskey által az átlagnál jóval barázdáltabb arcával, roggyant térdeivel hozza a semmivel sem összetéveszthető gitártémáit. Anatómiai csoda, hogy még él: ki bírt ki rajta kívül tíz év masszív heroinozást, és akkor a többi cuccról már nem is szólva? Charlie Watts hosszú évtizedek óta unja magát a dobok mögött, nagyon precízen hozva a ritmust, Ronnie Wood balta-arcával szertelenül kóvályog a színpadon, gitárján szólózgatva, maga mögött hagyva a halott Brian Jonest, és a magát azóta sem találó Mick Taylort.

Persze egy rakás muzsikus segíti őket a színpadon, de ki figyel rájuk? Kit érdekel, hogy a kőarcú basszusgitáros, Bill Wyman már régen kiszállt közülük? Ők négyen fontosak, nem csak Jagger, hiszen szólólemezei bizonyítják, hogy a Stones nélkül nem megy. Nem, nem tökéletes a zeneileg a produkció, hiszen Mick téveszt, alálénekel, Ronnie sem talál vissza az ütemváltáskor a Midnight Ramblerben, a Get No erőtlenül szól, és bizony több mint negyven éve képtelenek arra, hogy normálisan befejezzenek egy dalt. Soha senki nem állította, hogy a világ legtechnikásabb muzsikusai játszanak a Rolling Stones berkeiben. De az érzés megvan a dalokban, bizony közeli élmény ez nekünk. Nem csak akkor, amikor a színpad közepét betolják az aréna centrumába, és karnyújtásnyira vannak tőlünk. A dalok viszont zsenialításról tanúskodnak. Nem az új album, az A Bigger Bang dalai, (az utóbbi tizenpár évben nem igazán remekeltek dalírókként, hiszen felejthető lemezek jelentek meg) hanem az aranykor szüleményei, mint a Ruby Tuesday, a Brown Sugar, a Paint It Black.

A Kövek továbbgördülnek, mi magyarok pedig itt maradunk az élménnyel, akiket Mick azzal tisztelt meg, hogy anyanyelvükön szólt hozzájuk. A Stones a mienk is, ahogy a világban minden nemzeté.