Előttem az Erdély útikönyv. Mi ez az Erdély, egyáltalán, mi közöm van nekem hozzá? Nekem, mint huszonéves veszpréminek (pestinek?), nekem, mint történelem szakot végzett értelmiséginek(?), és nekem, mint magyarnak? Mit jelent egyáltalán ez a hat betű, mit rejt a fogalom? Ezek a gondolatok kavarognak bennem egy nyolcnapos erdélyi utazás után. Megpróbálom érthetően összefoglalni, mire jutottam. Elnézést kérek előre is, ha nem sikerült.

Erdély. Ha a szó gyökét keressük, megtaláljuk benne az erdőt. Ez a 11. században még értelmezhető fogalom volt, mint Erdőelve, vagyis mint az erdőn túli terület, értsd az ország közepéből nézve az Igyfon/Király-erdőn túli országrész (vö. Havasalföld=Havaselve, gyepűelve stb). Területi különkormányzattal bíró országrész a középkorban – mint a bánságok vagy mint a perszonálunióval a Magyar Királysághoz került, ekkor még a tengerparton fekvő Horvátország – élén a vajdával, a korabeli méltóságok nádor utáni leghatalmasabbikával. (Már itt, a különkormányzatnál gyanút kellett volna fognom.)

Mohács után a kettős királyválasztással a Habsburgokkal szemben a magyar királyi hatalom jogfolytonosságát hirdető későbbi Erdélyi Fejedelemség alakult meg a területen. Ekkor Erdély már magában foglalta a Partiumot is, hogy aztán majd a 17. században a harmincéves háború során további, királyi magyarországbeli megyékkel gazdagodjék. No, de a török kiűzése után a győzedelmes bécsi udvar sem egyesítette ám a két országrészt, nem véletlenül volt a márciusi tizenkét pont egyike az „unio”. Az egység majd csak 1867-tel jött létre (állt helyre), hogy aztán alig fél évszázad múlva ismét elszakadjon a terület az anyaországtól. 1920 után Erdély fogalma a Romániához került valamennyi volt magyar területet magában foglalja: a Partiumot ismételten, és most már a Bánátot is.

Ha társadalomtörténeti és/vagy nemzetiségi szempontból nézzük a területet, ismét csak sajátos helyzettel találkozunk. Már a középkortól felbomlik a tisztán királyi főhatalom a helyi közigazgatás felett: a szászok és a székelyek is saját székeik keretei közt élnek, nem a megyékben. Később az egyre nagyobb számban betelepülő románság is követelni kezdi a három másik nemzettel azonos jogait. Három, hiszen a szász mellett a magyar és a székely is külön natio-t alkot, jóllehet a fogalom tartalma nem azonos a mai nemzet-fogaloméval.

Bevallom utólag, kis tartózkodással néztem az utazás elé. Távol állt tőlem a véres „kapára-kaszára-elv”, de az anyaországbeli lakosság ötödét kitevő romániai magyarság valahogy mégsem volt lelkismeretfurdalás nélkül megkerülhető tényező számomra. Inkább, mint valami hatalmas kérdőjel bukkant föl újra meg újra, amit eleddig igyekeztem figyelmen kívül hagyni több-kevesebb sikerrel. Természetesen, mint a legtöbb történelem iránt érdeklődő középiskolai diák – legalábbis a közeg ilyen volt nálunk –, én is órákat merengtem a Teleki-féle „Vörös-térkép”, a bécsi döntések határai és a mai rántotthús-ország atlasza felett. A Székelyfölddel ekkor sem tudtam mit kezdeni: másfél millió magyar – mint a fél Dunántúl! – majd 300 kilométerre Debrecentől.

Ismerősöm állítása szerint más a helyzet a Felvidéken, Burgenlandban vagy a Kárpátalján a határ mentén élő magyarokkal kapcsolatban. Itt talán igaz lehet az, hogy a nagyobb gazdasági és kulturális potenciállal bíró kis hazánk – egyébként valószínűleg naivitás ebben továbbra is hinni – kiterjesztve befolyását, az uniós tagság eredményeképp megnyíló határokon túlra majd felkarolja az itt lakókat. Munkalehetőség és iskolák nyílhatnak meg a szomszédban lakó magyarok előtt. Kiváló példa lehet erre egyébként Esztergom és Párkány vagy a Csallóköz és Győr esete. Sőt, bizonyos szinten ez működhet a román határ mentén is. De mi lesz a székelyföldi magyarokkal? Települjenek át valóban az anyaországba, ahogy teszik azt már tizenhét éve? Nyilván sarkított a példa: a kincses Kolozsvár (hol minden piros-fehér-zöldben jár) alig 20%-os magyar lakossággal bír, a Székelyföld fővárosának tartott Marosvásárhelyen most választott először román polgármestert a már 56%-nyi románság, Csíkszeredába is folyamatos a román beköltözés. Itthon persze csökken a lakosság, van úgymond hely a beköltözők számára. És lehet fölháborodni bármelyik oldalról, de az elmúlt kilenc év kormányai ezt különféle módokon vélték megoldani: a Székelyföldről magyar vagy a hírhedt kínai betelepítéssel. Melyik a jobb? Van jobb választás? Egyáltalán, van választás?

És akkor a románokról. Meglepő, de ugyanolyan emberek, mint az itthoniak. Gonosz kalauz a vonaton, érdeklődő és kedves falusiak egy magyart már legalább kétszáz éve nem látott mócföldi kocsmában, készséges helyiek, ha a turista elakad és segítséget kér. Biztos rutintalan voltam, de egy pillanatig nem éreztem az itthon oly’ éles román-magyar ellentétet. Nyilván más lehetett a helyzet ’90 márciusában Marosvásárhelyen, vagy Funar alatt Kolozsvárott. De nem lehet megítélni embereket a politikusaik alapján. (Ez akár áthallás lehetne itthonra is…) Nem azt mondom, hogy nincsenek nehéz helyzetben a kinti magyarok, sőt. Nem mondom, hogy megértem a helyzetüket, mert azt hiszem, erre itthoni magyar soha nem lesz képes. Az együttérzésemmel meg mire mennek?

Még a tavalyi választás előtt mondtam valakinek, hogy hiába folynak az itthoni politikában olyan viták, amilyenek, ezek valójában nem lényeges problémák. Ami lényeges volna, arról nem esik szó. Nincs szó a mezőgazdaság halódásáról, nincs szó a roma-kérdésről, nincs szó a demográfiai válságról, nincs szó a határokon túli magyarokról. Erről nem folynak viták. Ez persze jelenthetné azt is, hogy léteznek ezekre kiérlelt megoldási módszerek, amivel minden oldal egyet ért és tesz érte valamit. Jelenthetné… Nem folyik azonban ezekről párbeszéd, nincs problémafölvetés, nincs koncepció.

Nem tudom a megoldást. Miért fontos sokaknak Székelyföld megléte (vagy Kassáé, Munkácsé, Kismartoné stb.)? Az itteni magyarok aránya folyamatosan csökken; szintén ugyanez a fentebbi ismerősöm mondta, hogy ha gyermekeikkel együtt nézzük csak a Romániából 1990 óta áttelepültek számát, nem lepődne meg, ha az közelítené a milliót. A tendencia pedig egyetlen irányba mutat. Visszakanyarodva a Csallóközhöz, talán a határ melletti külföldön lakó magyarok helyzete az, ami egyedül nem reménytelen. Ha nem a lakosság, akkor tehát a föld lenne az, ami odaköt minket és a történelem? Konkrétan tehát Mátyás szülőháza, Apáczai sírja, Bethlen reneszánsz udvara? Valószínűleg itt lehet a kulcs — de megoldást én nem látok.