– Megmondom én, miért vagyok ilyen szerencsétlen: a kommunisták miatt. Mindenki jobb, mint a kommunisták voltak. Ezek a gazemberek tették tönkre az életemet. Ezeknél még a nácik is jobbak.
Már hat deci bor szívódott föl kopasz fejébe. A vastag szemüveglencse hatalmas, zavarodott golyóbisokká nagyítja komor szemeit. Arca ráncaiban hosszasan taglalt, sikertelen életének keserűsége.

– Ugyan már, ne mondjon ilyesmit, az egyik rosszabb a másiknál – javítom ki.
Az eddig is óriásira tágult tekintet szörnyszerű pillantássá nagyobbodik.
– Igaza van, nem bánom. Egyik sem különb. De engem a kommunisták tettek tönkre. Ők lőtték tarkón az apámat, ők aláztak meg. Tudja, mit mondok? El kellett mennem ebből a városból. Ezek engem nyolc évre száműztek innen!

A hangos panasztól kielégülten lehajtja fejét, jókorát kortyol a vörösborból. A pultosnő kedvetlenül kerülgeti asztalunkat, bezárja az ajtót, és mosogatni kezd. Már harminc perccel áthágtuk a zárórát, de az öreg felhevült saját beszédétől, nem képes abbahagyni.

– De nem félek én már semmitől sem. Még a haláltól sem. Voltam én már halott, és azóta nem félek tőle. Azt a fehér fényt, ott az alagút végén, azt emberi fogalmakkal nem lehet leírni. Az onnan áradó jóságot, más szót nem tudok rá mondani magának fiatalember, azt egyszerűen nem lehet szavakba foglalni. Erre nincs emberi léptékű fogalom. Az a fény! Olyan vakító, rendes szemmel nem is lehetne belenézni, de ott, ahol én jártam, ott abból a fényből olyan jóság áradt, amit ki se tudok fejezni!
– Emlékszem, ezt már mesélni tetszett egyszer.
Kis, alig látható gúny villan kényszeredett mosolyomban.
– Hát tudja meg, én azóta nem félek a haláltól.
– És az a fehér fény – kérdezem érdeklődve – , ott az alagút végén, az valami isteni eredetű sugárzás lehetett? Úgy érzi, hogy a fény forrása maga az Isten volt?
Ezt nem kellett volna. Újabb lökést adtam a továbbiakhoz.
– Igen, az az Isten volt, nem vitás. És azt mondta nekem az Isten: menj vissza te szerencsétlen, neked még dolgod van itt a Földön.
– Igen?
– Igen, nem hazudok, pontosan azt mondta. De már megesett ez ateistával is, fiatalember. Volt egy barátom, aki nem hitt semmi ilyesmiben, aztán egy autóbalesete közben meghallotta a hangot, hogy: menj vissza! Érti? Egyszer csak valaki rászólt, hogy: menj vissza! Az meg nézett körül, hogy ki beszél itten, ki a fene beszél itten?
– Igen, ezt is mesélte már.
Talán abbahagyja. De nem.

– Én kérem tavalyelőtt fölszálltam a buszra, kirándulni voltunk Pesten az egyesülettel, én voltam az idegenvezető, egy osztrák cég jött üdülni ide, azokat vezettem; én visszafele fölszálltam a buszra, egyszer csak érzem, hogy a nyakamba mar valami. Na mondom, végem, öt percem van. Ha egy méhe volt, akkor nekem végem. Én fogtam magam, leültem az egyik ülésre, a táskámat az ölembe tettem, és vártam a halálomat. Olyan nyugodtan, mintha semmi se történt volna. Aztán akkor a buszsofőr kezén egyszer csak látom ám, hogy röpköd valami bogár, az meg söpri le a kezével. Kérdem a sofőrtől, mi volt az. Azt mondja, egy darázs. Na mondom, akkor úgy látszik, engem is ez a darázs csípett meg, akkor mégse halok meg. Mert ha méhe csípett volna meg, az már a második csípés lett volna, a második pedig már halálos. Az elsőnél csak bedagadt az arcom, ilyen lettem e ....
Jobbra fordítja a fejét, levegővel tölti ki bal pofazacskóját, száját hülyén lefelé görbíti.
– … de a második már halálos, attól meghaltam volna. És csak ültem és vártam a halálomat. Olyan nyugodt voltam, mert tudtam, hogy megyek vissza, oda, ahol már egyszer voltam, a fényességbe. Mikor kijöttem a kórházból, hozzám nem lehetett szólni egy hétig. Én még akkor mentem volna vissza, én azt hittem, folytatódik. De úgy látszik, az Istennek valami terve van velem, mert visszaküldött, hogy szenvedjek még. Még nem szenvedtél eleget, azt mondta, takarodj vissza még szenvedni!

A pultosnő egyre zajosabb. Edénycsörömpölés, kasszagép monoton zöreje, ideges csapkodás. Lassan fölcihelődünk. Az öreg a ruhafogashoz botorkál, beletölti testét térdig érő fekete kabátjába, de közben tovább beszél.
– Hadd szenvedjek még egy kicsit, ezt akarja az Isten.
– Hát azért nem csak szenvedés van a világon, próbálja kicsit optimistán felfogni a dolgokat.
Rám néz, tar fejbúbján élénk vörösség.
– Maga még fiatal, maga még mondhatja.
Közelebb lép, vállamra teszi csontos tenyerét, arcomba rakja arcát, alkoholos lehelet furakszik az orromba, sárga fogai mögül sziszegő hangok buknak elő.
– És a múlt héten meg kiraboltak, azt képzelje el!
– Igen?
– Úgy, ahogy mondom. Megyek a sötétben hazafelé, aztán odajön valami suhancféle gyerek, hogy váltsak föl neki egy százast. Keresgélek a brifkómban, de nem találok, az meg beleturkál az apró közé, hogy biztos van ott elég, csak keressem, keresi ő is. Mondom neki, ne nyúlkáljon az én pénztárcámba! De csak járnak az ujjai, csak hadonászik nekem. Aztán két utcával odább, mondom megnézem én a brifkómat, olyan kellemetlen érzésem lett. Hát nézem, hát eltűnt belőle az összes pénzem. Kiszedte ez a rohadék. Az összeset! Százezer forintot!
Megpróbálok döbbent arckifejezést nyújtani, de kell hozzá néhány szó is.
– Százezer forintot? De hát hogyan csinálta? Maga nem vette észre?
– Úgy hadonászott, úgy pörögtek az ujjai, mint valami szélhámos bűvésznek!

Kitámolygunk az ajtón. Vesztemre ugyanarra tart, mint én. Igyekszem egy kis vidámságot csempészni a beszélgetésünkbe.
– Mielőtt elbúcsúznánk, megkérhetem valamire?
– Mondja csak, fiatalember.
– Nem tudna fölváltani nekem egy százast?
Hangos, jóleső, közös nevetés. Aztán megáll, és kotorászni kezd kabátzsebében.
– De tudja, most már jöhetnek ám, akárki jöhet. Ide nézzen.
Előhúzza karját kabátjából és kinyújta felém: tenyerében egy kisebb méretű fekete pisztoly csillog a kandeláberek fényében.
– A fenébe, tegye el azonnal.
Rémülten meredek a mordályra.
– Ne izguljon, csak riasztópisztoly. De olyan, mint az igazi, nem? Csak próbáljon megtámadni valaki, előkapom és vége. Ne féljen, úgy megijed, hogy azonnal elfut.
Már csak métereket kell kibírnom. Cipőkopogás a nedves aszfalton, néhány járókelő. Még nem végzett.

– Hát, mivel hívő vagyok, igazság szerint el kellene ítélnem, de tudja, ennek ellenére én már megtettem.
– Igen? Megtette? Mit tett meg?
– Hát az öngyilkosságot.
– Igen? Mivel?
– Ezzel a pisztollyal. Nem sikerült. Megpróbáltam, de nem sikerült. Karácsonykor.
– Mikor karácsonykor?
– Most, karácsonykor. Fejbe lőttem magam.
Megtorpanok, ez már soknak tűnik.
– Nem hiszi el, fiatalember? Meg tudom mutatni bizonyítéknak a képet, itt van a táskámban.
Szívdobogás. Összeszűkült tekintet. A koponyacsontját méregetem.
– De hát nem látszik a fején semmi.
– Nem hiszi el, ugye? Itt van, tessék, nézze meg.
Kinyitja csatos táskáját, fotót vesz elő egy borítékból. Egy csontos, öreg, kopasz fej, egy sárgára aszott múmia koponyája, bal halántékán golyó ütötte seb, eszelős tekintet.
– Ezt a fiam csinálta két nappal azután. Nem mert szólni, de valamit gyanított. Na, most már elhiszi?
– De hát hogyan élte túl?
– Ugyan, ez nem igazi pisztoly. Nekem meg erős a kobakom. Nem vitte át a csontot. Itt van, ni, a fejemben a golyó. Még nem tudom, mi lesz vele, de itt van valahol.
Lábai elé bámulva ballag.
– De hát miért lőtte fejbe magát?
– Tudja, milyen rossz egyedül karácsonykor? Minden összejött. A szeretőm otthagyott, kiraboltak, a fiamék nem jöttek el. Leittam magam és puff.
Hitetlenkedve hallgatom. Bárcsak a kanyarhoz érnénk már.
– De hát a szomszédok nem hallottak semmit? Nem hallották a lövést?
– Mit törődnek egy durranással egy panelben. Panelbetegség. Durrant valami és kész. Iszogattam, belelőttem egyet-kettőt a falba meg a plafonba, aztán a fejembe. Reggel meg fölébredtem...
– Elájult?
– El hát. Reggel meg kinyitom a szemeimet, aztán látom, hogy otthon vagyok. Mondom, mit keresek én itt, hát nekem halottnak kéne lennem, nem?
Odaérünk a kanyarhoz, lecövekel. Szemembe néz.
– Tudja, én meg akartam halni, de az Isten megint visszaküldött. Azt mondta: takarodj vissza, még nem végeztél.
Megpróbálok némi hamis vigasztalást.
– Felejtse el az egészet, magának még küldetése van. Ne csináljon többet ilyet.
Vállamba markol.
– Tudja, miért küldött vissza szenvedni? Mert le kell vezekelnem a bűneimet. Ezt még senkinek sem mondtam el, de tudja mi voltam én? Három per hármas ügynök!
– Mi?
Ez már tényleg nagyon sok.
– Úgy bizony, pedig utáltam a kommunistákat, de kényszerítettek rá.
Idegbajos mosoly jelenik meg a száján.
– De én kitoltam velük, tudja mit csináltam?
– Mit?
Készülőfélben lépek egyet.
– Fölvettem a kapcsolatot a drót másik végével is. Amit itt megtudtam, az ment oda is. Kettős ügynök voltam, fiatalember! De ne mondja meg senkinek! Az lett a bűnöm, hogy egyszer egy fiatal házaspárt föl kellett nyomnom a kommunistáknak, aztán meg szólnom kellett nekik, hogy el tudjanak szökni. De nem értem el őket időben, mindkettőt kivégezték. Az én lelkemen szárad két ember élete!
Könnyezni kezd. Nincs tovább, ideje menni.
– Szörnyű egy idők voltak azok, maga el se tudja képzelni. De még ma is itt vannak ám!
– Kicsodák?
– Hát a kommunisták. A saját szememmel láttam, amikor kilencvenben fölpakolták a munkásőrség fegyvereit és egy nagy teherautón elszállították. Azok a puskák még ma is megvannak!
Lehajtott fejjel hallgatom, állandó készenlétben a távozásra. Közelebb hajol, szinte suttog.
– Engem ezek még mindig ki akarnak nyírni! Hallottam ám én! A rendszerváltás után eltervezték, hogy fejbe fognak lőni. Még most is itt vannak!
– Ugyan dehogy. Nincs már ilyen.
Zavartan igyekszem mosolyogni. Visszahőköl, tágra nyitja hatalmas csápjait.
– Azt hiszi hülye vagyok? Üldözési mániám van? Miért hazudnék magának?
Eljött a végső búcsú, határozottnak kell lennem.
– Na jó, nekem indulnom kell. Kérem, vigyázzon magára, és ne próbálja meg még egyszer.
– Nem, dehogyis, tanultam én a leckéből. Vissza lettem küldve. Takarodj, még dolgod van! Így ni!
Nagyon suhint karjával a levegőbe.
– Még egy csomó feladat vár rám. Tudom ám, hogy mi. Az egyesületben, tudja maga. Ott kell tevékenykednem, hogy a gyerekeket megsegítsük. Az az én dolgom.
Búcsúzóul kap ajándékba némi reményt.
– Na látja, így is van. Koncentráljon a küldetésére, és ne csináljon többé ilyet.
– Nem, soha.

Kézfogás, onnan egy hátborzongató vigyor, innen egy erőltetett mosoly. Néhány lépés után visszanézek. Középmagas, kopasz öregúr lépeget a sötét utcán, fekete kabátban, vállán csatos táskával, zsebében riasztópisztollyal, fejében tölténnyel, imbolyogva. Töprengek, vajon legközelebb odaengedjem-e az asztalomhoz.

Novics János