A világ hírközlő szervei 2007 június első heteiben lázban égtek, mert szigorú biztonsági intézkedése mellett Heiligendammban ülésezett nyolc állam vezetője, amit a G8-ak csúcstalálkozójának neveznek. Három téma megvitatására került sor a megbeszéléseken. Első a klímaváltozás égető gondjainak megoldása, a második Afrika megsegítése, a harmadik a világ gazdaságának kérdése. Szerepelt egy segédtéma is – ez az USA rakétavédelmi rendszer európai telepítésének nemzetközi feszültségét volt hivatva feloldani.

A híreket hallva úgy tűnhet az olvasónak, hogy a felelős politikusok, az országok, birodalmak vezetői azon fáradoztak, hogy az emberiségnek minél jobb élete legyen. A G8-ak csoportjának történetét érdemes egy kicsit ezért feleleveníteni, mielőtt az elmúlt hetek eseményeit próbáljuk értelmezni a palatinuszi szemlélettel.

Két európai nagyhatalom vezetője, Giscard d´Estaing és Helmut Schmidt 1975-ben Rambouillet város kastélyában összehívott egy tanácskozást, aminek az volt a célja, hogy a világ hat fejlett államának vezetője megvitassa a világgazdaság helyzetét és mindazokat a feladatokat, amik elé akkor néztek. Ezen az ülésen az USA, az Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, Németország és Olaszország vezetői vettek részt. A résztvevők az akkori világpolitikát meghatározó személyiségek voltak. A két meghívón kívül ott találhattuk Aldo Moro-t, Harold Wilsont, Gerald Fordot és Takeo Mikit. Az első „csúcson” még csak hat nemzet képviselői ülték körül azt a bizonyos tárgyalóasztalt. Egy év elteltével Kanadát is felvették a fejlett országok sorába, sőt, ebben az évben már az Európai Bizottságnak is adtak helyet a tanácskozásokon. Több mint húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1998-ban Oroszországot is a csúcshoz tartozónak tekintsék. Ekkortól nevezik magukat G7 helyett G8-nak. A G8-ak saját szűkkörű tárgyalásaikat egy kicsit bővítették, és tartottak ún. „outreach” találkozókat, amelyekre a fontosnak tűnő fejlődő országok képviselőit is meghívták. A heiligendammi csúcs a 33. ülése volt a nemzetek vezetőinek. A következő ülésre 2008-ban egy Toya nevű japán városban kerül sor.

A történet kerek egésznek tűnik, és azt olvashatjuk ki belőle, hogy azok a nemzetek, melyek technológiailag, földrajzi elhelyezkedésük és társadalmi tagozódásuk szerint vezető szerepet töltenek be a világ életében, valóban törődnek a Föld és elsősorban az emberiség jövőjével.

Az elemző, aki palatinuszi higgadtsággal vizsgálja a folyamatokat, sok ellentmondásosságot fedez fel a G7-, majd G8-csoport működésében. Néhány egyszerű tényt említsünk az elején. Hol van Kína, India, nem is beszélve például arról a tényről, hogy ha minden igaz, akkor létezik egy Európai Unió is? Vagy azt kell gondolnunk, hogy az Európai Unión belül léteznek fejlett gazdasági államok, akik részt vehetnek a csúcson, és vannak olyanok, akik még csak a fejlődő országok sorába tartoznak? Ez emlékeztet arra, hogy a G7 megalakulásakor az Egyesült Királyság minden koronagyarmata is képviselve volt az akkori, például az 1976-os Puerto Rico-ban rendezett csúcson: az Egyesült Királyságot akkor még gyarmataival együtt kellett érteni. Kétkedő módon akkor most az Európai Unió tehát néhány gazdaságilag erős európai nemzet és azok gyarmatainak politikai és gazdasági rendszere? Talán a megfogalmazás idejét múlta, mert a gyarmatosítás helyett napjainkban csak globalizációs folyamatokról beszélhetünk.

Felelőtlen és irritáló az, amit mondok? Lehet, de nem feledhetjük, hogy hazánkban a nagy privatizációs lendületben (aminek az a mottója, hogy az állam rossz gazda, a magántulajdon a megoldás) például a stratégiailag fontos áramszolgáltatást elsőnek egy más nemzet állami tulajdonú társaságának adták el politikusaink. Tehát ezek szerint a hazai állami tulajdonlás nem megfelelő, míg egy más nemzet állami tulajdonában az adott gazdasági tevékenység jól működik? Mindezt bonyolítja az is, hogy a magyar állam egy más nemzet állami tulajdonába került stratégiai ellátórendszer működtetésére vállalta a 8%-os garantált hozamot (ha nem tudja kitermelni a külföldi állami cég a garantált hasznot, akkor a magyar állam az adópénzekből azt kiegészíti!). Ezt csak úgy lehet értelmezni, hogy az EU-n belül egy belső gazdasági alá-, fölérendeződés kezdődött el nemzetek és érdekcsoportok között. Globalizáció és gazdasági haszon – ez a fő célkitűzése a világot vezető gazdasági hatalmaknak, tehát a G8-aknak is.

A korábbi számításokba és tervekbe azonban hibák csúsztak. Nem számítottak arra, hogy Kína és India a gazdasági vezető szerepet folyamatosan átveszi. Ez viszont nem nemes versengés eredménye, hanem nem más, mint egy alattomos gazdasági háború. A Heiligendammban lezajlott ülést egy „Palatinus” úgy is értelmezheti, hogy a nyolc nemzet képviselői (ahol a nyolcadik nem egy orosz hússaláta) az elvesztett gazdasági háborúk romeltakarításán elmélkednek. A pesszimistának tűnő kijelentéseket vizsgáljuk meg kissé összetettebb formában.

Kezdjük az elején, a legfőbb problémakörrel, amit így fogalmaztak meg: „Megfigyelők szerint nincs sok esélye annak, hogy a találkozón sikerül konkrét célkitűzésekben megállapodni az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának mérséklése ügyében.” Mint tudott, semmitmondó elvi álláspontok és homályba vesző vállalások fogalmazódtak meg, döntésre viszont nagyon nagy szükség volna azért, mert a kiotói szerződés lejárta után, 2012-t követően feltornyosult klimatikus problémákkal kell majd szembenézni. Ha még lesz addigra valamilyen lehetőségünk a megoldásra… Miért alakult ki ez a helyzet? Talán azért, mert a gazdasági háború frontján a „semmi sem számít”-elvnek megfelelően „hadigazdaság” van érvényben. Mint tudott, az USA a kiotói egyezményt nem hajlandó pontosan ezek miatt az indokok miatt aláírni. Súlytalan kijelentések történnek, mintha most csak az üvegházhatás jelentené a kihívást. Ezt arra a kijelentésre és szlogenre lehet alapozni, amit a G8 elnökségét 2007-ben átvevő Németország képviselői és szóvivői mondtak. A csúcstalálkozó mottója a következő volt „Növekedés és felelősség”. A növekedés tehát a fenntartható gazdasági fejlődés.

A profit biztosításának is megtalálták egy lehetséges változatát. Egyre többször lehet hallani arról a bizarr tervről – amiről a Palatinus is beszámolt az elmúlt időben –, hogy egy tudóscsoport olyan fényvisszaverő pajzsot alakítana ki, amely a sztratoszférában elsősorban kéntartalmú (talán kristályos alakzatú) aeroszolokból alkotna mesterséges felhőket. Arról is halhattunk, hogy a kénpajzs felhúzása – néhány fizetett tudós és pénzember számítása alapján – mindösszesen „csak” 100 millió dollárba kerülne. Ezzel az ötlettel vajon kinek üzenünk hadat: a saját ostobaságunknak, a felelőtlenségünknek, a mohóságunknak? A válasz egyszerűen az, hogy nem. A pajzsot – és ezt most teljes komolysággal állítom – a napsugárzás ellen vetjük be. Kétségtelen, néhány ember önbizalma mindent felülmúl. Arra nem figyelnek, hogy a földi élet alapja a napsugárzás. Ez tartja egyensúlyban a biológiai létet, teremti meg az élhető bolygó elvárásait. Az emberiség ezzel szemben az éghető anyagok „elfüstölésével” vétett, feláldozva a Föld fosszilis kincseit. Ezt a felborított természeti és biológiai egyensúlyt a hangoztatott kénpajzs bevetésével nem mérsékelni, hanem csak fokozni lehet.

A komplex folyamatokat általában nem elemzik, hanem a megváltozott földi viszonyokból egy-kettőt önkényesen kiemelnek, és azt próbálják úgy megoldani, hogy lobby-csoportoknak abból mesés haszna származzon. A természet hol csendben, hol harsogóan, de megadja az emberi ostobaságokra a válaszokat, és ezek a válaszok kíméletlenek, mindenre hatnak. A G8-ak németországi csúcstalálkozójának idején Kínában és a világ több országában katasztrofális időjárás volt. Kínában özönvízszerű esőzések és áradások okoztak zavarokat a zajló gazdasági háború hétköznapjaiban. Kik a vesztesek? Az egész természet, az ökoszisztéma, és a végére tenném az emberiséget.

folyt. köv.

Szacsky Mihály