Kezdetben vala… a kezdet. Minden kezdet, tartam, s amit bár tudnék feledni… Ige, cselekvés, színház… Vajon valóban ez adná a szépségüket? A nehéz dolgokban való elmerülés, belefeledkezni jelenbe, múltba, jövőbe? Szavak, szavak, szavak. Szavak, amiket ki lehet, ki kell mondani, és szavak, amiket elhallgat az ember.

A más szavai, az én szavaim. A semmitmondás szavai, a mindenség elhallgatásának szavai. Hogy mi a szépségük? A csend-e, ami mögöttük marad, vagy a gerjedelmek, miket általuk, velük, rajtuk keresztül keltünk? Kell ennél több? Igen kell, vagy azt hiszem, hogy kellene!

Lovagi agytorna minden szóval való zsonglőrködés. Ki mint teszi, úgy van jól, s kinek nem inge, ne tépje rólam! De arasson s vessen, követ, búzát, cigánykereket, sikert, szaladjon falábú házmesterkislánnyal a pesti flaszteron, akármi, csak cselekedjen, tegyen. Önmagáért, a közért, közönségért, a csendért. Kár, hogy nem mindig vagyok eléggé nyitott, befogadó természetű bizonyos dolgokra. Kár, hogy nem mindig érzem azt, amit mások, kár, hogy mások nem mindig érzik azt, amit én.

Mostanában egyre gyakrabban érzem, hogy irodalmi műveket önmagukban előadni nem tartozhat a könnyű műfajok közé. Verseket úgy elmondani, hogy hallgatóként elégedett legyek az elmondásukkal, egyáltalán nem könnyű feladat. A legnehezebb bennük, hogy valószínű én sem tudnám szebben elmondani őket. Mégsem jövök rá, hogy mi miatt nem kerülnek közelebb hozzám ezek a szövegek. Miért marad valami űr, ha jobban tetszik, távolság, irodalmi művek és énközöttem?

Néha felmerül bennem egy kérdés mindezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Általában véve beszélhetünk-e valamiféle nyelvi fordulatról, vagy a dolgok természetéről vallott értékeink összekuszálódása, átalakulása miatt vannak-e bennem ezek a gondolatok? Bizonyára mindkét szempontnak szerepe van abban, hogy azt érzem, amit.

2007. június 28-án, este 7 órakor, a Piarista-templomban, az Ars Sacra Galéria művészeti előadóestek keretében Kolti Helga színművésznő tartotta önálló előadóestjét Istenarc címmel. Kósa Ferenc, Reményik Sándor, Pilinszky János és még sokak költeményeit szavalta el a művésznő. Bőven volt miből válogatni, hogy valamiféle hangulat magával ragadjon, érezhessek áhitatot, szellemiséget. Marosfalvi Imre – kreatív zenész személyében – szép hegedűszólamok festették alá, kísérték vagy kötötték össze az elhangzott irodalmi műveket.

Hallhattunk prózai gondolatokat Örkény Istvántól, Wass Alberttől és Szent Ágostontól is. Az előadó személyével kapcsolatban egyáltalán nem kérdés, hogy felkészült, a szakmáját magas színvonalon űző szavalót hallgathatott a közönség. Az elhangzott szövegek többsége természetesen a címben jelölt tematikához kötődött, amit a haza, az anyanyelv és az emberek egymás iránt érzett szeretetének a gondolatkörei igyekeztek még teljesebbé tenni.

A templomi környezet helyszínnek ideálisnak bizonyult. Az elhangzott művek között, alatt, lehetett elmélkedni, gondolni, gondolkozni nagyokat. Egy kicsit sajnálom, hogy viszonylag kevés volt a humor, a derű a szövegekben, de erre persze nem is igazán lett volna szabad számítanom. A téma és a helyszín komolyságához képest azért így is hangzottak el vicces mondatok. Hallgatóként érdekes volt látni, hogyan képzeli el két előadó teremtőjük arcát, s a mű, amit ők hoztak létre, hogyan adódik hozzá az általam megformált isten- és emberképhez.