Ki a falatnyi topját, tangáját, ki az ajándékzacskóba csomagolt jobbhíján kristálycsetreszt, ki a szalonnácskát, borocskát, ki meg a túracipőjét, lampionját készítette erre a rövid éjszakára.

Régi vágyam teljesült: alkonyatkor letekinthettem az Óvárosra – igaz, nem a Tűztoronyból, de mellőle. Már égtek a lámpák, a két étterem asztalán mécsesek, és a téren gyerekek tekeregtek lampionokkal, kalandtúrára készülődtek. Ha már erre jártunk a párommal, benéztünk a Vass gyűjteménybe, ahol szintén ki lehetett menni az erkélyre, és nézni a cakkos tetőt meg a félholdat. Egész sokan voltak kíváncsiak a képekre is. A monokrómok előtt heherésztek, a figuratívabbakba mindenfélét beleláttak, a „mozgó” képek és szobrok előtt meg tátották a szájukat.

A zegzugos udvarból az új várkert teraszra érkeztünk, ahol minden tele volt mécsesekkel, DJ-k vídzséztek, és juppik darvadoztak. Majd egy újabb galéria: a tavaszi tárlat, már negyedszer jöttünk ide vissza. Kár, hogy ezúttal is tárlatvezető nélkül.

A Várkapuban fuvolás kuporgott a sötétben és horgas orrú, hosszú lábú patás egyensúlyozott az arra járókat győzködve. Arról beszélt, hogy felejtsük már el a félelmeinket, bízzunk a sötétben, hiszen a rettegést mi magunk keltjük magunkban. Egyébként meg induljunk, szabadítsuk ki a főnixmadarat a fogságból, és akkor újra szép és jó lesz minden.

Előtte - hátha nem támad fel hamvaiból az a madár - tettünk egy kis kitérőt, hogy belehallgassunk a kompromisszummentes zenébe, és hogy megköszönjük a művészetekházásoknak, hogy megcsinálták ezt a programot. (A kabócásoknak csak azért nem, mert nem értettek a földi halandók nyelvén.) Aztán megmértük a boszorkány lelkét, meghallgattuk a várkút tetején kuporgó manó sirámait, a Benedek-hegyen a varázsfuvolát, megijedtünk a várlépcső menti csatornából hirtelen felbukkanó micsodától, és átkeltünk a hídon a szfinx kérdésére adott helyes válasz után. A főnix feltámadását sokadmagammal élvezhettem. Az állatkerthez közeli barlangban (egykori kisvasút) történt a nagy esemény. Hátul álltunk, így csak a szülők közvetítéséből tudhattuk, mi a csoda történik (mint egy igazi bábszínházban). „Ott a sárkány!” „Nem, az a szfinx!” „De az a hídnál volt!” „Ja, akkor a főnix.”

Na, ha a főnix sínen van, akkor etessük meg a macikat az állatkertben, aztán a dombon ugorjunk tüzet – gondoltuk. A jó hangulat (a Nyírettyű együttessel) messziről hallatszott és nagyon tisztán. Még a szfinx előtt a várlépcsőn tisztán kivehető volt az, amit a mikrofonba mondott a konferanszié a Gulya-dombon. Ha valaki valamit világgá kürtölne, erre ideális a hely.

Végül az állatokat kihagytuk. Kicsit soknak tűnt a kedvezményes fejenként ezer forint (az összes múzeumba összesen volt kétszáz a belépő ezen az éjszakán), meg jobban vonzott bennünket a tárlatvezetés sötétben. Így hát vissza a Séd mentén, lépcsők és Dubniczay-ház. Útközben még mindig jöttek lampionos gyerekek, igaz, legtöbben apu nyakában, hátán, ölében, fél- vagy mély álomban ringatózva.

Már tizenegy óra elmúlt, de a „palotában” az egykori házasságkötő terem tömve volt. Csak az utcáról beszűrődő fény világított. A félhomályban (vagy inkább sötétben?) mindenki a piros kis fényt követte az igazgató-tárlatvezető homlokán. Ahogy mesélt, nagyobbik lámpájával rávilágított egy-egy képre. Ettől valahogy melegebbek lettek a színek, és kerekebbek a formák, mint a nappali világosságnál. Így olyan otthonosnak tűnt az egész terem. Semmi feszengés, jajdebambánbámulhatok meg tűnjenekmárelőlem. Még a falak agyondíszítettségével is sikerült megbékéltem.

Aztán mielőtt végleg alámerülhettünk volna Szent Iván-éj múzeumi varázslataiban, haza kellett mennünk.

Kis idő elteltével a teraszon ültünk, éjfél felé járt az idő. Arról beszélgettünk, hogy milyen jó veszpréminek lenni ezen az éjszakán, és hogy jó lenne gyakrabban megélni ezt az érzést. Kivételes volt ez a szombat azért is, mert nem harsogott a lakodalmas zene, nem dübörgött rockkoncert a környéken, autók és motorok sem repesztettek alattunk az úton. Különös dolgokat hordott össze a szél: hársfa illatát, tücsökciripelést, fuvola hangját meg hangfoszlányokat – éj, szív, nyár, fény – esti mese szólt a városnak a dombról.

Ja, és kedves gyerekek, azt ugye tudjátok, hogy most, hogy így kiszabadítottátok a főnixmadarat, a manóknak és a többi fura szerzeménynek sem kell már az év 365 napjából 364-et a föld alatt tölteniük… Csak nézzetek körül!