A pécsiektől nemcsak a Dante–Papucs–Kioszk kocsmaháromszöget irigylem, hanem a tévétornyot, a Tettyét, a mozikat, a szökőkutat a Leőwey Gimnázium előtt, a pereces embert a Városházánál, a jól látható egyetemistákat, a könyvtárakat, Lovasi Andrást, a Mátyás utcát, a Zsolnay-gyárat, a Mercedes-buszokat és az Országos Színházi Találkozót. Az utóbbi pedig mindezek közül azért a legjobb, mert az előbbiekkel együtt jár.

A mediterrán városba fekete automobilon érkeztünk társammal, melynek anyósülésére – még Budapesten és csak a fíling kedvéért – egy frissen végzett fővárosi színésznőt ültettünk. Mégiscsak a Posztra megyünk, vagy mi! Érkezésünket idén is a kitűző szerválása követte, mely úgy történik, hogy az ember fogja a telefonját és régi barátok hogylétéről kezd érdeklődni, esetleg éppen azokéról, akik a szervezés környékén dolgoznak. Néhány hívás után idén is sikerrel jártunk. Ezután ért egy picit örülni a megszerzett kartondarabkának, és jöhetett a következő etap: a szállás. A szállás szintén a régi ismerősök gátlástalan kihasználásának útján történik, akik még örülnek is nekünk. Na, jó, egy kicsit mi is nekik.

De térjünk rá végre a fő-fő-fő tárgyra, a Színházi Találkozó programjaira. A fesztivál már két napja tartott, fel kellett hát vennünk a ritmust, így gyorsan kikérdeztük a helyieket. A megnyitón zűr volt a tubesi lokátor ellen tiltakozók miatt, nagy a tömeg, a szabadtéri előadásokat jó eséllyel veri szét a menetrendszerű délutáni zuhé, az előadásokra jegy nélkül esélytelen a bejutás, a szakma pedig szidja az idei válogatót, Dömölki Jánost. Az első hírt kivéve nincs újdonság. Gyerünk!

Este Finito kétszer is. Akkor még nem tudjuk, a szakmai zsűrinél ez lesz az abszolút befutó: legjobb előadás, legjobb női főszereplő, legjobb férfi epizódszereplő, legjobb jelmez. A fél tízes előadást célozzuk meg, a bejutás félig-meddig sikerül. A posztos kitűzővel a karzat legfelső szintjén kapunk helyet, ahonnan – a díszlettervező áldásos munkájának következtében – nagyon jól látszik minden színész, csak éppen deréktól lefelé. Emiatt azonban nem mindennapi élményben van részünk: a színpadra lépő és megszólaló (számunkra fej nélküli) Végvári Tamás bejövetelekor társam felszisszen: „Al Pacino! Élőben!” Tasnádi szövege vicces, még így is élvezhető a darab. Jól is szórakoznék, ha kedves társam nem súgná be minden sor végén a következő poént. Valahogy mindig rájön, mire megy ki a rímpár. Az előadás nem rossz, de inkább nem maradunk a második felvonásra. Valahogy nem izgat, milyen lesz, mert biztos ugyanolyan jó, mint az első. Vagy nem az ilyet nevezik jó színháznak?

Ezzel a minden szempontból fél előadással - bár akkor még nem sejtettük - az idei versenyprogramokat részünkről letudtuk. Úgy alakult, hogy ezévben az OFF-programok jobban megtaláltak minket. Mindjárt másnap például a végzős zenés színészosztály K-Mamája, amit Zsótér Sándor rendezett. A Leőwey Gimnázium udvarán és ablakaiban játszódó Kurázsi-feldolgozás két órájának végére a néző már annyit álldogált és mászkerált a színészek között, hogy egészen otthonossá lett számára a játéktér. Én – komolyan mondom – gyerekkoromban, az óvoda udvarán hittem el utoljára ennyire valamiről, hogy az valami más. A színészek koncentrált munkája nyomán az iskolaudvar és az épület mindenféle egyéb díszlet nélkül a 17. századi vallásháború színhelyeivé vált, ahol lejátszódott Kurázsi mama és gyermekei története. Na, ez viszont tényleg színháznak tűnt.

Az estét Szalóky Ági koncertjével vezettük le a Dantéban. Karády dalaiból azonban ebben a verzióban – a tökéletes hangzás ellenére – hiányzott valami. Ahogy társam fogalmazott az az érettség, karcosság, tapasztalat nem volt benne, ami Karády hangjában igen. Így inkább sörözés közben a kerthelyiséget pásztáztuk, és megpróbáltunk két olyan embert találni a tömegben, akinek semmi köze nincs a színházhoz.

Másnap korán kezdtünk, így nézhettünk egy kis Vitéz Lászlót, hogy adjuk a hagyományoknak, és megfigyeljük, hogyan működnek a régi vásári bábos trükkök a nagyváros zajában. Egy kis hangosítással ugyan, de a MárkusZínház képes volt megállítani a járókelőket és üvöltésre bírni a gyerekeket. Aztán ismét az Ascher-osztály növendékeinek előadását kerestük fel, akiket nem előző délután kedveltünk meg, hanem igazából tavaly Kapolcson az Operettben és a Korcsulában. Varázsfuvolájuk színpadravitelében többek között a veszprémi szívnek kedves Harangi Mária is részt vett, de az előadás nyomokban sem hasonlított az idei veszprémi Három a kislányra. A rendezők, tervezők és színészek kedvező együttállása nyomán puritán és ötletes látványvilág, jóféle humor jellemezte a Mozart-operát, amiben olyan színészek játszottak, akik mernek és tudnak nagyon hülyék lenni. Kár, hogy végzős osztály lévén, ezt a csapatot többet nem láthatjuk így együtt.

A Dantéban töltött újabb este után számomra munkahelyi kötelezettségekből kifolyólag egy nap fesztiválszünet következett, majd vissza Pécsre, és jött a nagy izgalom, hiszen a nap végén a mi kutyánk kölke, egy veszprémi előadás, a Plazma került műsorra. Gula Péter rendezéséről - mivel az ügyben érintett és elfogult vagyok - nem nyilatkozom. Csak annyit, hogy az előadáson nézőként jelenlévő dramaturgok, akik másnap szimpóziumot tartottak az előadásról a Művészetek Házában, rendkívül elégedettek voltak, bár ez az arcukon az előadás alatt egyáltalán nem látszott. A plakátokat lopták a rajongók az oszlopokról, és a barátaim szerint is tök jó volt. A tréfát félretéve, aki nem hiszi maga is utánajárhat a sikernek; íme egy link egy értő pécsi néző benyomásairól: www.bama.hu

Az éjszaka ismét a Dantéban ért minket, ám ennek ellenére nem sikerült infernálisra, a másnap pedig egy olyan előadáson, amit már láttunk a Tánc Fesztiválján Veszprémben, de nagyon szeretünk. Az Artus Társulat Don Quijote Mauzóleumának őrületeit csodálkoztuk végig a Zsolnay-gyárból kialakuló új pécsi kulthelyen.

A kultúrából ennyi fért bele az idei Posztba. Tudom, nem sok, de hát ott volt a szökőkút, ami mellett jó volt üldögélni, ott volt a sok-sok kiülős hely a sétálóutcákon, a dzsámi, a könyvsátrak, a lófráló hírességek. Annyi minden jó van Pécsen június közepén, hogy kihagytuk miattuk a sakkszimultánt Portisch Lajossal, pedig az is volt a POSzT programjában. Viszont szkandereztünk Haumann Péterrel! Vagy csak akartunk?