Itt a nyári szünet – nem csupán az iskolákban, de a színházakban is. A Petőfiben idén különösen kietlen lesz az uborkaszezon, hiszen a nyári terveknek megálljt intett a pénz helyén keletkezett vákuum, aminek szívóerejéről „fizikusaink” még vitatkoznak, de hogy szívás lesz, az tuti: nekünk, közönségnek első körben az, hogy elmarad a Goldoni-bemutató. Az évadra tervezett öt nagyszínpadi viszont nem maradt el, így legalább van mit értékelni…

A Rácz Attila-féle vezetőségnek ez volt az első önálló évada, hiszen az előző tervét úgy örökölték Kolti Helgától és Korognai Károlytól. Az öt előadás műfajilag meglehetősen széles spektrumon mozgott, de a színvonaluk is változatosnak volt mondható. Ami biztos: a katarzisra hiába vártunk, legjobb esetben is az „egynek jó volt” szintig jutottunk el.

A színház (három Molnár-egyfelvonásos) hosszú volt, és Az ibolyát leszámítva unalmas. A Baleset (Egressy Zoltán) kísérletező lehetett volna, de ehelyett kiherélték, és semmilyen lett. A Három a kislány (Schubert-Berté) nem volt rossz, de enyhén anakronisztikus választás. A Vihar (Osztrovszkij) legalább klasszikus drámai műnek mondható, de ez az oroszos „be kéne menni a városba az orvos orvosovics orvosovhoz” mentalitás nem hozott bennünket lázba. Végül a Bolond vasárnap (Katajev-Aldobonyi) kissé túl bolond volt és borzasztóan túl zenés, de legalább megtudtam, hogy Katajev írta a Távolban egy fehér vitorla című örökzöld ifjúsági regényt, aminek már csak a címére emlékeztem. Mindent összevetve nem olyan évad volt ez, ami után rohannék bérletet váltani a következőre.

A Játékszínben (szokás szerint) jobb volt a helyzet, gyakorlatilag az összes kisszínpadi bemutató hordozott magában valami érdekességet. Különösen igaz ez a szívemcsücske Plazmára (Garaczi László), ami ugyan az eredeti tervekben nem szerepelt, és félig-meddig amolyan partizánakcióként valósult meg, de az egyetlen igazán kiemelkedő, aktuális és országos színvonalú előadás volt idén a Petőfi háza táján. Pont tegnap este mutatták be a POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó), remélem, ott is sikerrel! Már csak azért is reménykedem ebben, mert ha megszorítások vannak a színházban (és most lesznek), először mindig a Játékszínt nyomják le, pedig művészeti szempontból már évek óta ott folyik az igazán izgalmas munka…

Szóval túlzás lenne azt a metaforát használni, hogy a Petőfi szeptembertől vakító csillagként lángolt a veszprémi kultúra égboltján, inkább valami távolabbi, kissé pislákoló égitestet képzelhetünk el, amit már a vékonyabb fátyolfelhők is eltakarnak. Az időközben kibontakozó pénzügyi botrányt is figyelembe véve (akárkinek is legyen igaza a hiány pontos nagyságrendjéről) meglepő lenne, ha a mostani vezetés jövőre is folytathatná a munkát. Mindenesetre akárki is legyen nyár végétől a színház igazgatója, csak azt a reményt fogalmazhatjuk meg, hogy nem csődbiztosként kell majd az intézményt irányítania. De a legeslegfontosabb az lenne, hogy lássunk már végre néhány igazán jó előadást!