Tavaly nyáron, a németországi futball-világbajnokság után robbant a médiában, hogy Günter Grass, Nobel-díjas író, aki mellesleg életművének jelentős részét a nemzetiszocialista múlttal való szembenézésnek szentelte, tizenhét évesen maga is ifjúnáci volt. A hír különösségét az adta, hogy a szerző személyes indíttatásból kürtölte világgá önéletrajzi vallomásában, amely idén tavasszal rohamléptekben magyar nyelven is megjelent.

A német irodalom elmúlt ötven éve részben a hitleri örökség kérdéseinek megválaszolásával telt. Ennek a vonulatnak egyik fő médiuma Günter Grass, aki Gdansk (Danzig) szülötteként kasub gyökereivel, lokális színekben festette meg a világháborús éveket és Németország megtisztulásának, újrafogalmazásának korszakát. A bádogdob című regénye kétségkívül a ’45 utáni európai irodalom egyik legnagyobb alkotása, amely úgy néz szembe a német múlttal, hogy főhőse, Oskar alakjában egy egész civilizáció összeomlását és az emberi létezés határhelyzeteit ábrázolja. S bár minden regénye önéletrajzi ihletésű munka, most először vall írói fortélyok nélkül önmagáról, fiatal éveiről, Hagymahántás közben című kötete lapjain.

A saját múlt hiteles feldolgozása persze nem könnyű feladat, sok világhíres mester belebukott már, legutóbb például Garcia Marquez. Grass önéletírását a médiaszenzáció hulláma emelte magasba, éppen ezért némi szkepszissel fogtam hozzá az elolvasásához. Az első néhány oldal stílusa nem is tetszett, egy megfáradt, darabosan fogalmazó öreg szerző benyomását keltette, aki babérjain túl emlékeinek elmotyogásába fog. Később aztán a fordító keveredett gyanúba: hátha csak arról van szó, hogy az eredeti szöveg megsínylette a magyar átültetés gyorsaságát. (Megjegyzem: a magyar cím tényleg nem túl szerencsés, a Hagymahámozás például nálunk talán sokkal helyénvalóbb volna.) Ám a nyelvezet kezdeti nehézkességének érzete meg a hagymahéj szimbolikájának iskolás hatása néhány oldal után megszűnt, s rövidesen világossá vált, hogy a szerző múltjának szégyenfoltja csupán elenyésző részét képezi a nagyszabású vállalkozásnak. A média által szertekürtölt tény, miszerint Grass tizenhét évesen a Jungvolk és a Hitlerjugend tagja volt, mindössze negyven oldalra rúg a kötetben, s korántsem valamilyen egyedülálló etikai kudarc vagy háborús bűn, hanem sokkal inkább történelmi szükségszerűség eredménye, amely az akkori német kamaszokat válogatás nélkül sújtotta. Az író e kvázi ártatlanság ellenére öntudatlan sodródását a tömeggel, és még inkább évtizedes hallgatását súlyos drámai vétségnek tekinti, s kései vallomása a könyv fő súlypontja. E múltboncolgatáshoz pedig alkalmas módszert és nézőpontot választ: tudván, hogy életünkben egyszerre több életet is élünk, úgy beszél akkori önmagáról, mint egy jelenlegi lényétől független tizenhét éves fiúról, akinek mozgatórugóit, céljait, gondolatait ötven év távlatából „kihámozni” nehéz feladat.

Részletes nyomozás veszi kezdetét, amelyből megtudjuk, hogy Grass eredetileg képzőművész akart lenni, dolgozott sírkőfaragóként is, és az ötvenes években jutott el az írás gondolatáig. A könyv tulajdonképpen ennek az időszaknak, a második világháborútól az első regényig tartó fejlődési folyamatnak két évtizedet felölelő krónikája. Grass kitűnően bánik az emlékezés bizonytalan természetével, s e viviszekciós eljárás során mindent megtudunk, amit a hagyma tudni enged, azaz, ami a múlt szelvényes rétegeiből rekonstruálható. Megismerkedhetünk az író családjával és szülőföldjével, a náci korszak és a háború éveivel. Részletesen feltárja háromféle háborús éhségét, az evés szükségletét, a nemi ösztönt és a művészet iránti vágyakozását. Eközben lassan kiderül, hogy bár Grass a művészvilág elitjéhez tartozik, máig megmaradt keresetlenül egyszerű danzigi polgárivadéknak, aki a szegénységből és a kétkezi munkából kalapálta magát íróvá, s ebben egyedül tehetségére és szorgalmára számíthatott. Éppen ezért nem törődik a közvéleménnyel és ragaszkodik sajátos szempontjaihoz. Gyűlöli például a nonfiguratív képzőművészetet, megveti az ideológiai alapokon dolgozó parazita műkritikusokat, imád főzni, saját régi Olivetti írógépét használja ma is a számítógép helyett, és roppantul bosszantja, hogy mint valami nemesi rangot, az 1998-ban kapott irodalmi Nobel-díját mindenütt a neve elé biggyesztik. Múltjának és gondolatainak bemutatása azonban, sok más memoártól eltérően (lásd Faludy), mindenféle öntömjénezéstől és önigazolástól mentes, egy rendkívül szimpatikus író portréja, ráadásul kiváló irónia és humor csendül fel benne.

S mint említettem, nem marad adós a történelmi héjrétegek feltárásával sem. Hosszan elemzi saját felelősségét a náci múlttal kapcsolatban, és német szemmel, egy átlagos német kiskatona perspektívájából láttatja a szövetséges haderőkkel és a Vörös Hadsereggel vívott harcokat. Megrendítő rész, amikor először szembesül a bergen-belseni koncentrációs táborban készült fekete-fehér fotókkal, és ugyancsak drámai fejezet, amikor húga és édesanyja traumájával foglalkozik, akiken orosz katonák nemi erőszakot követtek el. De talán ennél is fojtogatóbb az a pár oldal, ahol édesanyja halálát eleveníti fel. S hogy valami ínyenceknek való falatról is beszámoljak: a háború idején egy Joseph nevű bajtársa, akivel vallási vitákkal és skatjátékkal ütötték el két bevetés közt az időt, napjainkban a római pápa, Ratzinger néven. A kötet legizgalmasabb részei mégis azok voltak, ahol a későbbi regények motívumainak forrásaira bukkanhatunk. Főművének ötlete például egy svájci vendégeskedésből származik, ahol egy három éves kisfiú megjelent az ebédlőasztalnál, elszántan püfölve bádogdobját, ez a kép stilizálódott aztán évekkel később Oskar Matzerath figurájává. Egyetlen hiányérzetem maradt csak: a magánéleti epizódok szerintem kissé túl szemérmesre sikeredtek. Nem mintha szaftos hálószobatitkokra lettem volna kíváncsi, de az író közismerten groteszk és naturális látásmódja után furcsán hatott a szerelmi együttlétek leírásakor használt szende hangnem.

Grass végül 26 évesen Berlinbe ment szerencsét próbálni, ahol verseivel hírnevet szerzett magának, a legendás Gruppe 47 csoport tagja lett, és egy szűk lakásban nekifogott A bádogdob megírásának. Ahogy mondja, az első irodalmi siker után minden dokumentálva van, a pályakezdés évtizedei és a kamaszkor azonban eddig csak az ő titkát képezték, ezért volt szükség erre az önvallomásra. Mint eddig, szociáldemokrata politikai tevékenységét és korábbi műveit, Hagymahántás közben című munkáját is sokféle kritika és ellenvélemény fogadta. Egyvalami azonban biztos: Grass szövege esztétikailag príma munka, s ha nem is emelkedik meghatározó alkotásainak színvonalára, a német és európai önvizsgálat, illetve az önéletrajzi regény történetének újabb fontos állomása.

Novics János