Úgy tűnik, Ladányi Andrea neve megfelelő hívószóként működik a táncbarátok számára, vagy a péntek esti „bulizni megyünk” életérzés speciális megnyilvánulásáról van szó – mindenesetre az L. A. Dance Company előadására alapos túljelentkezés volt nézői fronton. Mondjuk a Játékszínben amúgy sincs sok hely, de még így is látványos volt, hogy gyakorlatilag a technikai karzatról is nézők lógtak mindenfelé, és gyanítom, hogy még így sem jutott be mindenki. A sajtóbelépő mindenesetre csaknem kevésnek bizonyult, aztán mégis akadt egy szolid állóhely…

Aki viszont bent lehetett, az rögtön megtapasztalta a „három a magyar igazság” stiláris fordulat helyénvaló voltát, mivel rögtön három produkciót is megtekinthettünk, sőt az „egy a ráadás” sem sokon múlott, mivel egy szólóprodukció betegség miatt maradt el. Így aztán a szünet előtt egy szóló és egy duett maradt – mintegy kedvcsinálónak a Viharhoz.

Ez a két előadás inkább nevezhető performance-nak, mint valódi táncszínházi produkciónak. Ezt egyébiránt az is jelzi, hogy ezeket a „szösszeneteket” Ivo Dimchev rendezőként jegyezte: a szóhasználat is utal arra, hogy a produkciók közelebb állnak a színházhoz, mint a tánchoz. Mind a Thank you (Ladányi Andrea), mind az A Golden duet (Gergely Attila, Kovács Lehel) esetében igaz, hogy vizuális és (angol nyelvű) verbális gegek halmazát kaptuk, ami részben szórakoztatónak is bizonyult, bár szerény véleményem szerint összességében ez a „felvonás” hosszabb volt, mint jó.

A Thank you ráadásul önmagában is két részből állt össze. Az első felében a (feltételezhetően) drog- és alkoholfüggő popsztárok életébe nyerhettünk bepillantást, ami ijesztően hasonlított A kör című horrorfilmre, ezért féltem is kicsit, hogy Ladányi Andrea végül kiszívja az életerőnket, de szerencsére megkegyelmezett… A közönség mindenesetre ezen is sokat nevetett, de nekem jobban tetszett a második rész, ami finom huszárvágással belőlünk, sznob műélvezőkből (akinek nem inge…) űzött gúnyt. Nagyon vicces volt, ahogy L. A. a Tsaikovsky név kimondásakor mindig apró orgazmusokat élt át (bár szerintem csak színlelte), pedig állítása szerint a „nagy orosz komponista” a fiúkat szerette.

Az A Golden duet szintén kortárs popkultúránk sárba tiprása volt némi homoerotikus bukéval fűszerezve. Táncügyileg ez sem volt félelmetesen lenyűgöző, ugyanakkor bejött némi Ady-féle „Disznófejű Nagyúr” fíling, ahogy Gergely Attila aprópénzt öklendezett Kovács Lehelre. A két fiú fellépőrucija (aranyszínű öltöny) mindenesetre meggyőző volt, és igazi varietéhangulatot varázsolt köribénk – no, nem minthogyha ez lett volna a cél.

A szünet ekkor már nagyon jól jött, mivel kritikus szintre értünk az egy főre jutó oxigénmolekulák kérdésében. És akkor jött a Vihar. Ezen a ponton azt is megértettük, hogy miért lógott végig a színpad fölött egy olyan pályaudvari izé, ami azt mutatja, mennyit késnek a vonatok, és így hangosan kattog, ahogy pörögnek rajta a számok meg a betűk. Na, itt aztán volt kattogás meg kivetítés meg tánc is, ami belefér.

Ladányi Andrea koreográfiája leginkább olyan volt, mint egy nonfiguratív festmény: szép is, jó is nézegetni, csak ne kelljen megmondani, miről szól. Azért mégis megpróbálom. Szóval a Prospero pályaudvaron van hat férfi meg egy nő – vagyis inkább egy eunuch, két transzvesztita, három gólem és egy hárpia. A „történet” „kibontakozása” folyamán egyre inkább nyilvánvaló, hogy az eunuch, aki Buddhára is hasonlít kissé, manipulálja a szálakat, mivel rajta kívül mindenki tiszta dilisen viselkedik. De azután az eunuch-Buddha-Prospero hatalmát megtöri a két transzvesztita kibontakozó szerelme, a gólemek megdobálják őt az eddig róluk lógó habszivacs kölöncökkel, a hárpia átváltozik kígyónővé, a transzvesztiták pedig ruhaválasztásukkal igyekeznek frissen kibontakozó nemi identitásukat egyértelműsíteni. A végén mindenki boldog – kivéve Buddha-eunuch-Prosperót, aki közben magára ráncigálta a gólemek kölönceit, ezért nem tudja a Macarenát rendesen eltáncolni –, és az utolsó vonat is elmegy.

Mindig gondjaim voltak a táncprodukciók értelmezésével, ezért elnézést kérek, ha valamit nem jól interpretáltam volna… A közönség mindenesetre tombolt, és sokat tapsolt is – amit a táncosok maximálisan meg is érdemeltek, mivel gyönyörű produkción voltak túl. A klasszikus balett imitt-amott megjelenő elemeit megint legyőzte a modernség, úgyhogy mindenki boldog volt (néhányan talán még Csajkovszkij nevét is elsuttogták lopva). Az tuti, hogy legközelebb is teltház lesz Ladányin…