Kilencvenkilenc-perc tömény szellemi orgazmus. Kilencvenkilencperc intenzív porhüvelyöblítés. Kilencvenkilencperc totális színház az emberi létről. Kilencvenkilenc kérdés és válasz az életről. Kilencvenkilencszer is megnézném a Gergye Krisztián koreografálta kortárs triptichont, mert még akkor is tudna újat mutatni, újat kérdezni tőlem.

A táncszínház eddig nekem a totális szabadságról szólt. A mozgás elindította bennem a történetet, melynek értelmezésében, továbbírásában a zene, a fények csak segítettek. A Közép-Európa Táncszínház és Gergye Krisztián közös alkotása azonban nem enged csapongani. Erősen odaszorít az előadáshoz, sőt részévé tesz. Nem lehetek passzív ábrándozó. Nincs más választásom. Bele kell szállni a történetbe, úgy kell haladnom, és azokra a kérdésekre kell megadnom a saját válaszaimat, amit a rendező tesz fel. Szigorú, kemény feladat, de megéri.

A történet, és annak megjelenítésére használt zenei, táncos, szöveges, képzőművészeti effektek csak eszközök az emberi lét határainak megismerésében. Nehéz vállalkozás ez, de megéri.

A történet inspirátora Francis Bacon ír festő. Alkotásai nem szép, vidéki tájakat, gyümölcsöktől roskadozó asztalokat idéznek, hanem az emberi testet és annak esendőségét mutatják be. Nem is mutatják, inkább az agyunkba hatolva az arcunkba vágják. A színpadon megjelenő „képek” az ember fizikai határait tudatosítják bennünk, miközben végig a szellemi lehetőségeinket kémleljük. Három 33 perces részben felvonuló történelmi és képzelt alakok: Johanna nőpápa, Szfinx, Oidipusz, Áldozók és Áldozatok mind nekünk szegezik a kérdést: meddig terjedünk? A választ keresve idő és tudatsíkokon száguldunk keresztül hol vadul, hol szelídebben, miközben Sosztakovics és Sztravinszkij muzsikái segítenek nekünk a saját válaszunk megtalálásában.

Nem lehetünk szemlélők. Mozdulni kell. Kényelmesebb a székből álmodozni, de itt, most nem lehet. Lépni kell, száguldani. Szeretni, gyalázni, gondolkodni, álmodozni, verni, simogatni, vagyis élni. Mert az élet, akkor szép, ha éljük, ha vállaljuk az érzelmi, szellemi kalandot. Ha nem lépünk vissza a szürke középszerből épített salakpanel-tornyunkba, hanem kilépünk onnan, és beszállunk a játékba. Veszélyes játék ez, mert itt meg lehet sérülni, sőt kell is, ám ettől leszünk többek. A szellemi és fizikai fájdalom okozta pofáraesésekből lehet tanulni, lehet előrelépni, visszaszállni újra a ringbe.

Az előadás kilencvenkilencperc után véget ér, a történet nem. A választ feltettük közösen, megválaszoltuk egyénileg. És tesszük ezt addig, amíg élünk. És addig élünk, amíg kérdezünk, válaszolunk, szeretünk, harcolunk, szenvedünk – játszunk.