A darab az előcsarnokban kezdődik. Senki sem tudja miért, de bekötött szemű idegenek szólítgatják meg a nézőt. Senki se tudja, hogy elkezdődött. 7 perc múlva folytatódik a színpadon. Belekerültünk öntudatlanul a tőlünk is függő játékba. Szép reneszánsz hagyomány. Folyatódik tovább, ami elindíttatott.

Végre egy humoros, önironikus darab. A homo ludens beszél, vinnyog, hangicsál, süvölt, üvölt, mozog. Táncol mindene, ami csak tud. Közös levegőben fürdeti meg arcát. Másban. Így érzi, hogy létezik, feloldódva ősi vágyban, közös ágyban. De jó is játszani, ártatlanul, tét nélkül kiesni, s a győztes képébe vágni a párnát! Nem győzhetsz mások nélkül, csak velük együtt! Párnacsata. Nagyszerű ötlet. Igazi és mégis vértelen harc a játék és a nem-játék határán. Aztán kibillen az egyensúly, az ember úgy érzi, csak maga létezik, csak ő a fontos, igazán úgy kell élnie, miként meghal. Egyedül és magányosan. De az utánzás újra összehozza a klubot. Ettől vagyunk igazán emberiek. Utánzunk, és követjük a szabályt. Énekelünk közösen, ameddig hagynak, ameddig édeni, és ameddig az én hangom is hallatszik (egy kicsit). Ha számon kér, és nem tesz boldoggá, elkergetjük a megtestesült ördögöt. Aztán szelleme ügyesen szívódik fel vérünkbe. Kísér és kísért.

A játékból játszma lesz. Ördögi kör vagy isteni forgás? A bűnbeesés átka? Boldogságunk röpke, csak reményünk végtelen. A szeretetbe kapaszkodunk könyörgőn, szégyenletesen. Gyengék vagyunk, s úgy bomlunk le, mint a férgek. De addig is: fingva, vijjogva, kergetőzve olyat csinálunk, amit csak mi tudunk: humort teremtünk. Ez a mienk. Mélyen emberséges. Ettől érzem, hogy jó embernek lenni. A végén angyali kép: karban álló ember-leplek…

Szóval érdemes volt megnézni a darabot. Mellesleg a taps a végén lanyhára és unottra sikeredett. Tudja fene. Engem a színmű meglepett és mulattatott. Szép és jó volt, bár nem katartikus. Kicsit sok is, kicsit elnagyolt is volt olykor. Sokszor. Ritmusa és dinamikája is akadozott. Olyan, mint a szívünk meg az életünk. Kicsit aritmiás.

Várnai L.