Újabb hét telt el itt fent, északon. Lassan a végére érek itteni tartózkodásom hivatalos részének. Ezután majd több időm lesz nézelődni, járkálni, belélegezni a várost. Addig is olvassanak néhány gondolatot, benyomást a kinti életről, divatos kifejezéssel: a „fílingről”.

Tyniec-i domonkos apátság. Az útikönyvek szerint csodás a kilátás és mesebeli a fekvés egy sziklán, a Visztula fölött. Fele sem igaz. A Visztulát látni fentről, de magát az épületegyüttest lentről nem. Mert nincs lenn, a folyónak azon oldaláról, ahol az apátság van, a fáktól nem látni az erdőt. Illetve ebben az esetben a látnivalót. Egyébként ez nem is baj, hiszen megvan a funkciója az apátságnak is, és elsősorban valóban apátság, és csak ezen kívül fogadnak turistákat.

Van egy baromi ronda, igazi szocreál épület a Wawellel szemközti oldalon. Olyasmi, mint a budai oldalon kis fővárosunkban a befejezetlen hotel a Rózsadombon, ami uralja a Margit-híd budai oldalát. Gond nincs ezzel, tegyünk rá nagy reklámplakátokat, és az üvegablakokon meg amúgy is a másik oldal tükröződik.

A lengyel lányok hőmérséklettől függetlenül mezítláb járnak. Igaz, hogy keddre vagy tizenöt fokot esett a hőmérséklet, én pulóverben is fáztam – mire nem jó a könyvtár, ahol a sok ember beszuszogja meleggel a termeket… –, de ez őket nem zavarja. Ha nem szólnak rám, egyébként még most is hajlamos vagyok naptár, és nem az aktuális időjárás szerint öltözni. Egyszer fogadásból, decemberben, a hóban rövidnadrágban mentem gimnáziumba. Persze ezt nem kell elhinni, csak a suli előtti sarkon, a kapualjban cseréltem le a hosszút a tornagatyára.

Milyen európaiak is vagyunk mi, magyarok! Tudtommal otthon a középületekben már nem lehet dohányozni, hivatkozván holmi EU-előírásokra. Itt persze ilyen nincs. És sokat és sokan dohányoznak sokfelé a városban. Épületekben is, egyetemen is; jó, a könyvtárban nem. De a kollégiumban a folyosón már törzshelyem van: guggolva, hátam a falnak vetve, nescaféval vagy teával. Esetleg helyi kólával, ami persze más ízű, mint az otthoni.

A minap volt egy cikk az egyetem új rektorával a lapban, amelyben szó esett az egyetemi campus fejlesztéséről. A kollégiumi ablakom épp a rivális – értsd: a Jagelló Egyetem riválisa, bizonyos AGH – egyetem campusára néz. Ez három háztömbnyi helyet foglal el, kollégiummal, pékséggel, edzőteremmel, több helyen kocsmával, teázóval, fénymásoló-szalonnal és persze előadótermekkel, illetve épületekkel. A Jagelló Egyetem egyébként olyasmi, mint a mi Elténk – csak sokkal nagyobb. Végül is közel négyszáz évvel idősebb is nála. A belváros negyedét-ötödét az egyetem különféle épületei foglalják el, de ezen kívül is számtalan épülete van. Egyik legmeglepőbb a Visztula északi partján található Przegórzaly nevű külvárosban található. Ez valóban a folyó fölött uralkodó, dombon csücsülő, nagyjából 16–17. századi kastély.

John, a szobatársam, egészen meglepő figura. Valamelyik nap Edith Piafot hallgatott, aztán Bachot. Ezzel persze teljesen természetesen megfér, hogy valami lövöldözős, ki-nyír-ki-több-ártatlan-járókelőt játékkal játszik a gépén. Egyébként európai tanulmányokat hallgat mesterképzésen, fizet érte, mint a katonatiszt, s a szakdolgozatát (disszertációját?) a cseh sörtermelésről írja. És szereti a Budweisert. Az amerikait. De itt csak bort látok nála. Fura, mondom.

A városban egyébként elvétve találni csak aszfaltozott járdát. Ahogy egyébként más európai városokban sem. De még a belváros sem az otthon megszokott „kismacskakövekkel” van kirakva, hanem annál valamivel nagyobb kockákkal, amelyek közeit betonnal töltik föl, így küszöbölve ki a hasraeséseket. A Rynek pedig nagyméretű lapokkal kirakott, hatalmas tér. Megnyugtató és lenyűgöző látvány – a sörárak itt kevésbé azok.

Élhető városnak tűnik, csak a nyelv okoz nehézséget. Megszólalni megtudok, ha nem bonyolult a válasz, értem is. Azonban az írott szöveg már nehézséget okoz, de ha hosszan kezdenek el beszélni hozzám, előre ki nem található dolgokról, akkor ott a vég. Ilyenkor hangzik el a kulcsmondat: prosze po angielsku. A múltkori bejelentkezésemig csupa mogorva és besavanyodott figurával találkoztam, de úgy látszik, vannak barátságosak is. Egy hónap egyébként pont az az idő, ami túl rövid ahhoz, hogy beleszokjak a légkörbe, de ahhoz meg túl hosszú, hogy naphosszat az utcákat járjam.

Ez utóbbi egyébként vasárnaptól fog megtörténni, remélhetőleg érdekesebb és színesebb történetekkel…