Ébredés Pamplonában, a városban, egy négyagyas szobában, ami üdítően bensőséges a két nappal ezelőtti állomás 120 (!) ágyas koedukált szobájához képest. Na, a fíling kedvéért azért ajtók itt sincsenek a szobák között, de az mindenesetre tény, hogy ágy az csak négy van bennük. Balra lent a japán lány már indulásra kész, velem egy szinten egy ki tudja, milyen nemzet fia, ő is indulóban. Reggel 7 van, én is kelek útitársammal, mert 8-ig mindig el kell hagyni a szállást.

Ki a házból. A nap első megpróbáltatása mindig a bakancs felvétele, majd az első lépések következnek. Már a második napon is kín volt elindulni, ez pedig a negyedik... Egy lány (szintén nagy zsákkal) tanúja a kapunkon való, cseppet sem dicsőséges kijövetelemnek. Szemérmetlenül röhög rajtam, majd ő is ugyanolyan fogyatékos elefánt lépésekkel indul el, mint én. Mindegy, azt hiszem, Pamplona belvárosában még így sem rossz kezdeni a napot.

A varos szélén útitársammal megállunk egy kávéra, mert induláskor azt szoktuk. Jószagú spanyol nők, öltönyös férfiak békésen kávézgatnak. Mi, tökig sáros gatyában, embernyi zsákkal, bakancsban. „Bocs, a hegyekben három napja esik” – mondanánk, ha beszélnénk spanyolul, így csak úgy teszünk, mintha nem úgy néznénk ki, ahogy.

Az ablak előtt elhúz néhány feltűnően makulátlan ruházatú zarándok. Ők valszeg Pamplonából indulnak Santiagóba – sokan teszik így. Léptük ruganyos és gyors. „Na, majd megnézünk benneteket holnap, hehe.”

A túra ma is 25 kilométer, de legalább nem zuhog az eső. Nemsokára jön a jó idő, végre. Az elázásos hercehurcát már úgyis unom, jöhetnek a napszúrásos problémák.

Az út ismét nem gyenge, se fizikai kihívásnak, se szépség szempontjából. Hullámzó búzamezők, virágos rétek, szélmalmok közt zarándokolunk. Tájazunk. Miss Röfit – pluss-útitársunkat – fényképezzük a levendulák között.

Úgy félúton egy faluban megállunk egy kávézónál. Útitársam kólával ad a vércukornak, én csak lábat szellőztetek, bár tudom, rosszul teszem, mert utána meg rosszabb felvenni a bakancsot. A kerthelyiségben amerikaiak pármai sonkával etetik a ványadt spanyol macskákat, a nap süt, de nincs hőség, körülöttem egy spanyol falucska, pisiltünk is, nem nyom a cipő, mert nincs rajtam – van nálam boldogabb ember?

Mindig az utolsó 3 kilométer a leghalálosabb, ott már azt kívánja az ember, bárcsak ne lenne lába. Ma is ez a helyzet. De végre begyaloglunk Puerta de Reinába, ahol a hamar megtaláljuk az egyházi, olcsó fajta szállást, ahol a szokásos 5 euróért ágyat kapunk.

Jön a wellness-óra: fürdés, ragtapaszok átragasztása, újabbak felhelyezése, krémek izmokba masszírozása. Ezután – mit is csinálhatnánk mást félnapnyi kemény túra után – járunk egyet. A városka egészen pofás, iszunk sört is, sütizünk kicsit, egy hídnál összefutunk magyarokkal, akik valami különös okból kifolyólag orosznak hisznek bennünket, így válogatott baromságokat mondanak rólunk fennhangon. Nagyon röhögünk, de nem fedjük fel kilétünket.

Séta közben jó látni az ismerős arcokat, akikkel együtt küzdöttük le a kilométereket napokon át. Napról-napra szélesebb a mosoly és több a mondat az emberek között.

Euróm lassan lejár, több netezésre nem futja most. Még egy kicsit üldögélni fogunk a kertben a száradó ruhák között, van meg egy sörünk. Aztán tízkor lámpaoltás van, mint minden szálláson. Reggel meg jön majd egy gonosz ember a földszintről, és elkiáltja magát a szoba közepén, hogy „Buenos Dias!”.