A világzenei helyszín – amely évek óta megbízhatóan a műfaj legjobb képviselőit vonultatja fel – történetében két éve lezárult egy korszak. Immár elmondható: nincs olyan kirívó jelentőségű, legendás előadója a műfajnak, aki ne lépett volna fel hazánkban. Az eddig visszajelzett zenekarok sora már biztosíték arra, hogy a Sziget Világzenei nagyszínpada – az elmúlt évekhez hasonlóan – idén sem adja alább a csúcsnál.

A Világzenei Nagyszínpad vendége lesz a mali blues és a pszichedélikus villanygitározást szenzációsan elegyítő Tinariwen. 1985-ben egy líbiai katonai bázison alakult meg a Tinariwen zenekar. Valamennyi tagja fegyveres kiképzést kapott, és a mali hegyekben részt vett az 1990-től ’96-ig húzódó törzsi és polgárháborúban. Hogy a tradicionális dallamok, a forradalmi szövegek, a mali blues és a pszichedélikus villanygitározás elegyéből az ezredforduló egyik legütősebb világzenei szenzációja kerekedett, az a Maliban járó francia Lo’Jo együttesnek köszönhető – Európában ők mutatták be a Tinariwent, melyről Robert Plant hamarosan így áradozott: „Amikor először hallottam őket, úgy éreztem, ez az a zene, amit egész életemben kerestem”. A dalszerző énekes-gitáros Ibrahim Ag Alhabib vezette zenekar 2005-ben a Szigetet is lenyűgözte a világzenei rádióslistát hónapokig vezető Amassakoul album turnéján, s 2007 tavaszára Aman Iman címmel új koronggal rukkolt ki – egyszóval megbízható és friss élmény előtt állunk.

Norvégiából jön Mari Boine, a norvégiai lapp zenekultúra múltjának és jövőjének mágikus hírnöke. Megvan hozzá a történelmi léptéke (a norvégiai lappok vallási és kulturális forradalmával), az átszellemültsége és a maga rendkívüli hangja, nem beszélve arról az elengedhetetlen mágiáról, amely a sivár jég, a rideg erdő és a vágtázó rénszarvasok nyelvének biztos ismeretéről vall. Boine jó tizenöt éve gyakorolja küldetését, s azóta, hogy 1990-ben Peter Gabriel kiadója megjelentette Gula Gula című lemezét, kijött egy fél tucat remekműve, olyan dalokkal, mint aLeahkasin vagy a Jan Garbarek közreműködésével készült Eight Seasons. Legújabb anyaga, a tavalyi Idjagiedas megint csak reveláció, hiszen ez életmű legintimebb darabja, mely egymásba olvasztja az Északi-sarkvidéket Afrikával, az ősi lapp tradíciót a naprakész elektronikával, a szenvedélyt az elfojtással, s miközben megtáncoltatja a természeti erőket, Boine sötétlő démonjaihoz éppoly megindítóan szól.

New Yorkból jön a Szigetre a kilenc Grammy-díjat jegyző Eddie Palmieri salsazenekara. Eddie Palmieri 1936-ban született New Yorkban, Puerto Rico-i gyökerű zenészcsaládban. Huszonöt évesen alapította meg La Perfecta nevű zenekarát, s velük készítette első albumát, melyet napjainkig további harmincegy követett. A zongorista Palmieri egyaránt mestere a Thelonious Monk, McCoy Tyner, Herbie Hancock nyomán haladó klasszikus dzsessz irányzatnak, a salsának és a latin dzsessznek, s az elmúlt harminc évben kilenc Grammy-díjat zsebelt be (legutóbb a trombitás Brian Lynchcsal közös Simpaticóért), így minden idők legsikeresebb latin muzsikusává vált. A 2002-ben újraalapított La Perfecta élén mutatkozik be hazánkban, hogy kiderüljön végre, mi fán terem a veretes salsa.

Elementáris ska-punk csapásaival Szentpétervárról érkezik a világzene helyszínére a Leningrad. Az együttes a kilencvenes évek végén bukkant fel a szentpétervári és moszkvai klubokban, s szinte pillanatok alatt padlót fogott tőle a birodalom. Pillanatig sem vitás, a XXI. század undergroundjának azon az égtájon Leningrad lett a neve. Már megittam mindent / Sört, vodkát és brendit / De még mindig baszni akarok / Lehet, hogy szexmániás vagyok? – kábé így fest egy átlagos Leningrad-strófa, no és erről szól a zene is: azzal a penetráns kibukottsággal, ami nélkül nehéz elképzelni magával ragadó orosz alkotást. Csak eddig még nem hallottunk a Leningrádéhoz fogható, már-már „állati” elementarizmust. Mindezért főleg a zenekarvezető Szergej Shnurov éneke (s mintegy tíz albuma) okolható, egy hozzá méltó zenekarral – melyben nem hibáznak sem a kőkemény fúvósok, sem a gitárok. A fő csapás iránya a ska, mélyen átitatva punkkal, de az orosz indulók, tánc- és népdalok sem úszhatják meg. 2006-ban a Világzenei Nagyszínpadon tarolt már ez a muzsika, azóta úgy kell nekünk újra, mint az utolsó Leningrad-album címéül szolgáló Hleb – a betevő Kenyér.

Itt lesz a Szigeten a világ legjobb roma énekeseit felvonultató romániai Fanfare Ciocarlia rezesbanda. Gyökereik a török katonazenekarokig nyúlnak vissza – a Kárpátoktól északra élő romák éppúgy rézfánfütyülnek, mint a szerbiaiak vagy a macedónok. A Pacsirtáról elnevezett rezesbanda a moldovai Zece Prajeni faluból való, ahol mindössze négyszáz roma él, az viszont mind zenél. Igaz, a Ciocarliának nem nagyon van konkurenciája: amióta 1996-ban egy arra tévedő francia tévéstáb felfedezte, nincs megállás, és nincs fesztivál, amit be nem darált volna. Ez a „darálás” amúgy áruvédjegy: a Fanfare Ciocarliát tudniillik nem csak az különbözteti meg balkáni rokonaitól, hogy a repertoárja alapvetően a román táncokra épül, hanem elképesztő tempója is, hogy a vokális darabokról és a mélyre hatoló hangszerszólókról ne beszéljünk. Mindennek a tetejébe 2007-re egy olyan albumot készítettek (Queens and Kings), mely felvonultatott számos rangos roma énekest is – közülük a macedón Esma Redzepova, a bolgár Jony Iliev, a francia Kalooma és a mi Mitsoura Mónikánk együtt dalol velük a Szigeten is.

Franciaországból érkezik a gnawa-hagyomány transzát forradalmasító Orchestre National de Barbés. A kilencvenes években a világzene is ráharapott arra a transzra, amely a gnawában, vagyis a Nyugat-Afrikából északra hurcolt rabszolgák rituális zenéjében van. Ennek a csúcsára hágott Párizsban az algériai-marokkói-francia Orchestre National de Barbés – a gnawa, a rai, a rock és a reggae ötvözetének önfeledt és magával ragadó előadásmódjával. A zenekar kultikus státuszát fokozza, hogy ritkán koncertezik, s tízéves fennállása alatt csak két albumot (En Concert, 1997 és Poulina, 1999) jelentetett meg, így megkülönböztetett örömünkre szolgál, hogy 2004-es koncertje után újra fellép a Szigeten.

A világzenei helyszín fellépője lesz Sergent Garcia, a raggamuffin és a salsa ötvözetéből alkotott „salsamuffin” műfajteremtője. Bruno Garcia 1997-ben mutatkozott be Párizsban – akkor még a Ludwig Von 88 élén – a New Morning Club latin zenei fesztiválján. Akkoriban a punkot, a reggae-t és a latin melódiákat keverő sound systemsben utazott, a hirtelen siker hatására azonban néhány hét múltán új csapatot szervezett. Ez lett a Sergent Garcia, mely a raggamuffin és a salsa ötvözetéből alkotott „salsamuffin” műfajteremtője, 1999-es Un poquito quema’o című debütáló albumával pedig Franciaország – és az európai latin zenei színtér – egyik legkedveltebb zenekara lett. Koncertjeit a napsütéses karnevál és a határtalanság szinonimájaként tartják számon, melyből a latin zenei irányzatok – salsa, son, cha-cha, rumba, cumbia –, továbbá a ragga, a ska és a reggae mellett a cigányzenék és az észak-afrikai irányzatok rajongói is kiszippanthatják a magukét. Legújabb albuma, a tavalyi Mascaras mexikói színektől pompázott; egyszóval, minden okunk megvan, hogy egy könyörtelenül táncos bulit várjunk. Rogyásig és határtalanul.