Idén nem kommunista szombatra esik a május elseje – hál istennek, a végén még dolgozhattunk volna a munka ünnepén (olyan ez, mint anyák napján szülni, teszemazt)! Sőt, így lesz négynapos hétvége, aminek a fele ráadásul hét elejére is esik, de ez meg kit izgat, ha lehet tervezgetni a nívósabb családi kikapcsolódásokat, nem csak mindig ugyanaz a gázos kétnapos megoldás, ami semmire se elég. A bolt azér’ remélem, nyitva lesz, mert friss kenyér az kell, meg ilyen ennivalók, tudod, ünnep idején is csak fogyaszt az ember, ha van mit.

A májusegyről nekem a nemdolgozáson kívül a ruhagyár jut eszembe meg a tányérsapka, vöröszászló, miazmás… Lehetett felvonulni transzparensekkel, de akár tankokkal is – már ha az embernek volt mivel tankolnia. Ha a Bródy utca lett volna, évente egyszer tuti sírva beomol. Én akkor még kicsi voltam, de már akkor sem őszinte ember, mint József Attila, ellenben alig emlékszem valamire, hogy milyen érzés lehetett, biztos jó, hogy sokan együtt közösségileg, meg fel is vonulunk. Feleségem mondja, cukrot is szórtak, a kedvencét – cukorra én nem emlékszem, pedig a töltetlen savanyút szerettem én is, csak mindig összevagdosta a nyelvem, amikor már olyan kicsi, élesre olvadt, tudod.

Akkor még volt ötven fillérért tejpor is a boltban, kávéhoz adták volna, de kávét még nem fogyasztottunk, ellenben tejport igen. Meg az ilyen italporok is frankók voltak, később meg a robbanós cukor, tisztaamerika. Persze május elsején a sörvirsli volt már az átkosban is menő, bár sört sem fogyasztottunk, csak virslit mustárral, mert a kecsöp se volt még divatban, meg a majonéz-biznisz se ment úgy, mint manapság. Nekem speciel a komcsi hamburger jobban bejött, mint a ma virágzó kapitalista – szezámmag ide vagy oda.

Először sztrájkkal ünnepelték a május elsejét, de mivel ebbe többen belehaltak, maradt a munkabeszüntetés, mint ésszerű kompromisszum. A vurstli már csak hab a tortán – így legalább a céllövöldébe lehet puffogtatni hivatalosan –, de én a ringlispiltől mindig hánytam, egyszer még a kicsitől is, aztán akkor kár bezabálni a sok virslit meg törökmézet, ha úgyis kiokádja az ember. Szóval maradt a céllövölde meg a többi átverés, amivel ilyenkor hülyítik a kiscsávókat, mert azok mindent bevesznek, tudod, a szüleiknél meg úgyis kihisztizik a szükséges pénzmagot, ami azóta jócskán inflálódott is, de az átverés dettó ugyanaz, az hótziher.

Meg a májusegy még azért is nevezetes ünnep, mert ilyenkor felállítjuk a fáinkat, ha már húsvétkor termékenyre locsoltuk a csajokat, mégis tudják a csíziót, hogy hogy is állunk, meg minden… A régi május elsejékből a csajokra sem emlékszem, igaz, akkor még csajokat se fogyasztottunk, meg ők se magukat, mint a mai, anorexiás időkben. Meg aztán a népi hagyományok sem voltak annyira erősek, mert a népiesség némileg távol esik az internacionalizmustól, talán még éppen nem reakciós, de valamiképp mégis illetlen dolog. Ma meg már kozmopolita vagyok, úgyhogy a szalagos kalapok meg a felcicomázott májusfák már valószínűleg kimaradnak az életemből, bár a csajokkal azóta megváltozott a viszonyom.

Most meg itt a család – szerencsére a gyerek még alig múlt féléves, csak nem lejmol le, hogy „csakegyszázastaggyáapakakasosnyalókára”. Sétálunk majd egy jót, felvonulunk családilag transzparensek, tankok és vöröszászlók nélkül, fogyasztunk virslit (a sört azóta sem szerettem meg), megnézzük a vurstlit meg az ünneplő tömegeket, és maximum egy kicsit dolgozunk majd, csak úgy szórakozásból, de semmiképpen sem provokációképpen. Elvégre mi is tiszteljük a munka ünnepét, és tudjuk, hogy május elsejét énekszóval és tánccal kell köszönteni, nem dolgozással, mint a barbárok (meg a szolgáltatóipar, persze). Na, csókolom, és kellemes faállítást mindenkinek!