A világzenei helyszín – amely évek óta megbízhatóan a műfaj legjobb képviselőit vonultatja fel – történetében két éve lezárult egy korszak. Immár elmondható: nincs olyan kirívó jelentőségű, legendás előadója a műfajnak, aki ne lépett volna fel hazánkban. Az eddig visszajelzett zenekarok sora már biztosíték arra, hogy a Sziget Világzenei Nagyszínpada – az elmúlt évekhez hasonlóan – idén sem adja alább a csúcsnál.

Ellátogat idén Maliból Salif Keita, az afropop történelmi királya, a Manding Birodalmat alapító Szundjata Keita nemesi leszármazottja. Salif Keita harminc éve a csúcson van; rendkívüli sors és rendkívüli életmű az övé. „Én azért születtem, hogy zavart keltsek” – nyilatkozta 2000 nyarán, amikor először járt Magyarországon és a Szigeten. S valóban, a Manding Birodalmat alapító Szundjata Keita nemesi leszármazottjaként a kasztrendszerrel dacolva az énekesek hivatását választotta, amiért száműzte a családja. Ráadásul albinónak született, ami ugyancsak számkivetettséggel járt, hiszen a hiedelmek szerint egy albinó „rontást hozhatott” a törzsére. Így indult Salif életútja, Bamakóba vándorolva így lett a Le Super Rail Band du Bamako és a Les Ambassadeurs szólóénekese, mielőtt 1980-ban Párizsba települt. Ott futott be, s ott aztán 1987 és ’99 között egymást érték afropop lemezei (Soró, Kö-Yan, Amen, Folon… The Past, Sosie, Papa), melyeknek útmutató sikerében számos nyugat-afrikai zenekar megkapaszkodhatott. Aztán megint fordult a világ, s a szintik, elektronikus programok meg kütyük után egy újabb „neotradicionális” mozgalom vette kezdetét, akár a hatvanas években, a nemzeti függetlenség kivívása után. Keita 2002-es Moffou című lemezén már jól érződött ez a régi-új szél, melynek nyoma a tavalyelőtti M’Bemba albumon tovább mélyült: tradicionális hangszerei (kamélé n’goni, n’goni, tama, kora, calebasse) azon a nyelven szólalnak meg, amely időtlennek tűnik – bennük rejlik a mali zene emlékezete, miközben frissek és szuverének is Keita szerzeményei. Azt tanúsítva, hogy az igazi tánczene mélység és távlat, könnyedség és súly.

Franciaországból jön a rai-rock-teremtő Rachid Taha. Az 1958-ban Algériában született, s 1968 óta Franciaországban élő Rachid Taha a nyolcvanas évek elején tűnt fel Carte de Séjour nevű – stílusteremtő – rai-rock zenekarával. Annak felbomlása után szólókarrierbe kezdett, s a rainak megint egy kimondottan rá jellemző, rockos-technós stílusát alakította ki. Eddigi legnagyobb sikerét azonban a mesterei előtt fejet hajtó, s a különféle észak-afrikai irányzatokat közös tető alá hozó akusztikus-nosztalgikus Diwan albumával érte el 1998-ban, melynek tavaly Diwan 2 címmel elkészítette a folytatását is. A fő csapás iránya így újra a múlt idejű Egyiptom és Algéria lett, a Taha gyermekkorát idéző rádiós slágerekkel – persze portalanítva és felfrissítve, Taha karcos modorában. Ami azt ígéri, hogy a tradicionális hús-vér hangszerelés és a technós programozás (lásd Made in Medina vagy Tékitoi) hívei egyaránt megkaphatják a Szigeten, ami Tahától elvárható, illetve ami jár…

Idén saját zenekarával érkezik a Szigetre a kameruni szaxofon-legenda. Az 1933-ban Kamerunban született Manu Dibango tizenöt éves volt, amikor zenei tanulmányai folytatására Párizsba küldték a szülei. Előbb zongorázni tanult, aztán kölcsönkapott egy szaxofont, s ezzel megpecsételődött a sorsa. 1957-ben Brüsszelbe költözött, ahol a kongói rumbakirály, Joseph Kabasele zenekarának a tagja lett. Két évig turnéztak Afrikában, ahol Manuba belekapaszkodtak a gyökerei, s hamarosan kiérlelődött a saját hangja, a maga külön bejáratú makossája… A makossa egy gyors tempójú, városi tánc Kamerunban. De amit ebből Manu 1972-ben Soul Makossa címmel kihozott, az éppúgy kötődött más kameruni stílusokhoz és más afrikai országok tánczenéihez is, így amellett, hogy milliós példányszámban fogyott, világszerte a kozmopolita afrikaiak himnuszává vált. Később Manu felvette a Fania All Starszal salsa-, Sly & Robbie-val reggae-, Herbie Hancockkal elektro-funk- és Eliades Ochoával rumba-változatban is. Munkássága persze jóval kiterjedtebb és jelentősebb annál, hogy egyedül ezt a művét említsük – az 1978-as Home Made, az 1982-es Fleurs Musicales du Cameroun, az 1994-es Wakafrika és az 1998-as CubAfrica ugyancsak remekmű. Manu tavaly felbukkant már a Sziget Világzenei Nagyszínpadán – akkor az olasz Enzo Avitabile & Bottari vendégeként. Most saját zenekarával, ötvenéves életműve új és egységes köntösbe hangszerelt remekeivel – a 2003-as The Very Best Of Manu Dibango anyagával – lép fel.

Finnországból érkezik a kareliai női énekes hagyományt boszorkányos tűzzel perzselő Värttinä. A finnugor tradícióban gyökerező kareliai Rääkylä faluban afféle hagyományőrző ifjúsági csoportként alakult meg a Värttinä 1983-ban. Aztán ahogy felcseperedtek – és zenei tanulmányaik miatt – Helsinkibe költöztek a tagjai, átalakult. Az új tagokkal pedig új stílusok érkeztek, s a „tiszta hagyományt” felváltották az olyan autentikus feldolgozások, melyet így jellemeztek a szakirodalomban: „Mintha az ABBA, a Fairport Convention és a Le Mysere des Voix Bulgares találkozott volna”. Az 1994-es Aitara albummal aztán megint új korszak kezdődött: onnantól korongról korongra szinte csupa saját szerzeménnyel álltak elő, mégpedig olyanokkal, melyek az akusztikus etnopop elvárásainak úgy feleltek meg, hogy egyszersmind szigorúan kötődtek a kelet-finn női énekes tradíció zenei és szöveges emlékeihez. Ezt tükrözi legújabb lemezük, a 2006-os Miero is, mely lendületes, dinamikus, tüzes, mint mindig: a három énekesnőből dől a boszorkányság, s akinek ez nem elég, annak lírai fordulatoktól szorulhat a torka, hogy a baljós szövegekről ne beszéljünk.

A Sziget Világzenei Nagyszínpadán nosztalgikus-keserédes dalaival lép fel a Zöld-foki-szigetek mezítlábas zenei nagykövete, Cesaria Evora. A Zöld-foki szigetvilág 1975-ben szabadult fel a portugál gyarmati uralom alól, s ezután hanyatlani kezdett az addig pezsgő kikötői-kereskedelmi élet: a forradalmi kormány elriasztotta a nemzetközi társaságokat. A szárazság, az éhség és a munkanélküliség következtében a népesség jelentős része az óceánon túlra menekült: manapság alig-alig található olyan család, amelyik ne szakadt volna szét. A szigetek uralkodó zenei stílusa, a morna ezt a nosztalgikus, keserédes vágyakozással átitatott hangulatot tükrözi, ennek vált Cesaria Evora – diplomáciai útlevéllel közlekedő – zenei nagykövetévé.
Az 1941-ben született Evora nagybátyja, a zeneszerző B. Leza biztatására kezdett énekelni, és bár néhány rádiófelvétele is készült, nem gondolta, hogy ebből kéne megélnie, sőt, a hetvenes évek közepén vissza is vonult. Csak tíz év múltán lépett fel megint, amikor a kormány egy ünnepség keretében felkérte a szigeten élő összes énekesnőt, majd egy Portugáliában élő honfitársa arra is rávette, hogy szervezzen neki egy kis turnét. Ekkor került kapcsolatba az ugyancsak zöld-foki emigráns José da Silvával, aki Párizsba csalta egy lemezfelvételre. 1988-tól tíz nyolc albumot (La Diva aux Pieds Nus, Distino di Belita, Mar Azul, Miss Perfumado, Cesaria, Cabo Verde, Café Atlantico, Sao Vicente di Longe, Voz D’Amor, Rogamar) vettek fel, melyek a „mezítlábas dívát” a world music egyik legkeresettebb előadójává tették. Rendkívüli hangjával és keresetlen előadásmódjával meghódította a világ legrangosabb koncerttermeit – a Világzenei Nagyszínpad egyik legsikeresebb programjának ígérkezik a Szigetre való visszatérése is.

Jamaicából érkezik minden idők leghíresebb ska zenekara, a Skatalites. Jamaica függetlenné válása után, 1962-től afféle nemzeti tánczeneként robbant a ska, magába forrasztva a rhythm & blues, a dzsessz, az afrikai ritmusok és a calypso hagyományait. A legkapósabb muzsikusokat a Studio One kiadó foglalkoztatta, s közülük is a legkiválóbbak hozták össze a Skatalites együttest 1964-ben. Hogy ki mindenki mi mindent köszönhet nekik, az hosszas felsorolást igényelne – a korábbi kollaborációkból Lee Perry és Bob Marley, a későbbiekből Ernest Ranglin tűnhet ki. Az efféle korszakolás mellett persze csak az szól, hogy 1969-től 83-ig leállt a zenekar, ami viszont korántsem azt jelenti, hogy a legendája nem töretlen. Hiszen az eredeti felállásból hárman ma is hallhatók, ahogy From Paris with Love című albumukat turnéztatva hallhatók voltak a 2003-as Szigeten, s ahogy most a nyárra megjelenő új lemezükkel visszatérnek, nagy-nagy örömünkre.