Napjainkban minden ember érezheti azt a feszültséget, amit az ember és a társadalom elszenved. A társadalom elméletileg úgy működik, hogy az egy közösségben élő emberek választanak maguk közül olyanokat, akik képesek átlátni a szövevényes társadalmat működtető folyamatokat, és gondoskodnak arról, hogy a közösség tagjai ne csak egy adott időpontban, a jelenben, hanem a jövőben is megfelelő életet tudjanak élni.

Az elmélet egyszerű és talán mindenki számára érthető. Úgy tűnik, a valóságban ez az egyszerű elv nem működik, és a hatalomra kerülő politikusok, gazdaságot működtető emberek nem veszik figyelembe a társadalom minden tagját és azoknak minimálisan elvárható igényeit. A jó társadalom úgy működik, hogy a legszegényebb és a legrászorultabb ember is élhető életet éljen, ne szenvedjen alapvető dolgokban hiányt, és ne kelljen rettegnie semmitől sem. Az ember (a szomatológus szemszögéből) nem válhat a társadalomi gépezet részévé, minden EMBER megismételhetetlen csoda, minden EMBER számára biztosítani kell az emberhez méltó életet, minden EMBERNEK éreznie kell a természethez való tartozást, és abban a közegben kell, hogy jól érezze magát, amit életterének tekinthetünk. A XX. században elindult műszaki, technikai fejlődések, a tudományok előretörése azt sugallta, hogy az ember megváltoztathatja a természetet, és azt uralhatja. Mindenki számára világossá vált, hogy ez a szemlélet vezetett oda, hogy a XXI. századra oly mértékben élte fel az ember a környezetét, és oly mértékben károsította a jövő nemzedékek életalapjait, hogy ezzel már-már az emberiség kihalását is előrevetítette.

A politikai és gazdasági kommunikáció egy olyan fogalmat vezetett be, hogy az emberiség számára az egyetlen üdvözítő az, ha a fejlődést (még az értelmetlent is) folyamatosan fenntartja. A fenntartható fejlődés a palatinusi gondolkodás alapján abszurd és egyértelműen „fenntarthatatlan”. Véleményével és gondolkodásmódjával a klub nincs egyedül, mivel ezeket az alapeszméket a Római Klub már korábban már közzé tette.

A fenntarthatóságot és a fenntartható fejlődést (fenntartható növekedést) inkább nevezhetnénk divatos kifejezésnek, mint átgondolt társadalmi folyamatnak. Erről a kérdésről az un. Brundtland Bizottság azt mondta, hogy „a fenntartható fejlődés a fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségeitől”. A valóság azt mutatja, hogy ezt az egyértelmű és teljes mértékben tudományosan megalapozott, érthető és járható utat napjaink politikai erői semmibe veszik, és a fenntartható fejlődést a járhatatlan útra terelik. A zsákutca vége ismert, de ezt a szűklátókörű politikai elit és főleg a pénzvilág nem akarja tudomásul venni.

Beszélhetünk olyan egyszerű dologról is, hogy hazánkban világviszonylatban is kifogástalan az ivóvíz ellátás. Ez sokáig nem fog fennmaradni, mert jönnek az érdekemberek anyagi haszon reményében, kitermelik ivóvízkészleteinket, miközben tudott, hogy a klímaváltozás miatt hazánk természetes vízellátása súlyosan fog korlátozódni. A bajt még fokozza, hogy ezeknek a vízkészleteknek a kitermelése lassan kicsúszni látszik a hazai kezekből, és külföldi érdekcsoportok profitjait növeli. Ez nem rágalom, mindenki megnézheti, hogy az ásványvizes üvegeken mely cégcsoport van feltüntetve mint palackozó és forgalmazó (tehát a profit is az övék).

A fenntartható fejlődést szakmai csoportok kétféleképen ítélhetik meg. Leegyszerűsítve „lágy” és „kemény” értelmezési megítélésről beszélhetünk. A „lágy” értelmezés jelenti talán a legnagyobb veszélyt. Ebbe gyakorlatilag minden belefér. Talán a Lele szerinti megfogalmazás az, ami rávilágít erre az ellentmondásosságra. Szerinte (1991) „a fenntartható fejlődés egy metakifejezés, amely mindenkit egyesít a profitorientált gyáriparostól és a kockázatok minimalizálását szem előtt tartó termelőtől kezdve az egyenlőségért küzdő szociális munkásig vagy a környezetszennyezésért aggódó természetimádóig, a növekedés maximalizálását óhajtó döntéshozóig, a célorientált hivatalnokig, valamint – mindebből következően – a szavazatok számát mérlegelő politikusokig”. Veszedelmes kijelentésnek tekinthetjük néhány megfogalmazását. Az a szószerkezet, ahol az embert, aki a természetet félti, és érzi, hogy az emberi lét a természet része, természetimádónak tünteti fel, pejoratív kicsengésű.

A fenntartható fejlődés „kemény” értelmezése szerint tudomásul kell venni, hogy a jövőnknek csak egy záloga lehet, s ez nem más, mint az, hogy a természettel egyensúlyban kerüljünk. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a „kemény” értelmezés szerint az úgynevezett „ökológiai lábnyom” fogalmat helyezzük előtérbe. Eszerint azt a fejlődést tekinthetjük fenntarthatónak, amely az emberiség ökológiai lábnyomát nem növeli, és nem helyezi a rendelkezésre álló terület életlehetőségi fölé. Itt nem csak az egyes országokat kell érteni, hanem a Föld egészét.

A valóság riasztó képet mutat. Az emberiség talán legnagyobb kihívása az, hogy az egyre növekvő népességet folyamatosan etetni, itatni kell, és megfelelő levegőt is biztosítani kell számára. A fogyasztói társadalomban nemigen tudjuk, hogy a megvásárolt árucikkünk honnan és mekkora területről származik. Hiányosak ismereteink még számos területen. Nem tudjuk, hogy az adott árut milyen módozatban termelték, dolgozták fel, szállították a vásárlás helyszínére stb. Az igazi gond az, hogy nem törődünk azzal, mi lesz a sorsa az általunk megtermelt hulladékoknak (szemét, szennyvíz, égéstermék). Az ipar és a mezőgazdaság termeli meg a javakat – sok esetben felesleges mennyiségekben – úgy, hogy más helyeken az előállítással óriási és pótolhatatlan hiányokat gerjesztenek, miközben a globalizált kereskedelem gonoszsága miatt egyes területeken felesleges készletek halmozódnak fel, míg más helyen létet veszélyeztető hiányok alakulnak ki. A maradványt (szemét, hulladék) pedig visszalökik a természetbe azzal, hogy a természet majd eltünteti azt. Ahhoz, hogy ez a folyamat működjön, elengedhetetlen szükség van működő ökológiai rendszerekre, termőföldre, legelőkre, erdőkre, folyókra, tavakra, tengerekre. A kezdetekben a természetbe visszatáplált hulladék nem volt feltűnő, és belesimult a természetbe (lefedték földdel, barlangokba tették, tavakba, tengerekbe süllyesztették), napjainkban azonban a struccpolitika visszacsapni látszik. Kiderült, hogy az elásott hulladék szivárogni kezd és mérgezi az egyre fogyó ivóvizeket. A tökéletesnek látszó tengerfelszín alatt ökológiai drámák játszódnak le a felelőtlen tengeri szennyezés és az esztelen halászat miatt.

A politikus és a pénzember nem akarja tudomásul venni, hogy ahogyan Ö maga is véges, a természet kizsákmányolása és szennyezése sem lehet végtelen. Az „ökológiai lábnyom” meghatározását is érdemes feleleveníteni: „az a terület, mely egy meghatározott emberi népességet a pillanatnyi életszínvonalon korlátlan ideig képes eltartani”. Hol vagyunk ettől, mit művelt az ember az elmúlt évszázadban a természettel és a környezetével? – tehetjük fel ezt az egyszerű kérdést.


Szacsky Mihály