Az évad utolsó nagyszínházi bemutatója a Petőfiben Katajev zenés vígjátéka, a Bolond vasárnap. A Sznobova igazgatónő hotelében végbemenő félreértésdömping kapcsán a bohózatok színrevitelének ma érvényes lehetőségeiről a rendezővel, Hargitai Ivánnal beszélgettünk.

Index: – A Bolond vasárnap nekem nem tűnik a drámairodalom nagy remekének, inkább egy könnyű, már-már súlytalan bohózatnak. Neked mik voltak az első gondolataid, mikor a darabot elolvastad?

Hargitai Iván: – A Bolond vasárnap az orosz komédiajátszás nagy hagyományaihoz kapcsolódó darab. Bohózat, s ennek a műfajnak létezik jó és rossz játékmódja. Maga a darab egy félreértés-komédia, s a szöveg minősége nagyjából egy közepesnél jobb Moliére-nek felel meg. Azt mondod, hogy nem igazán jó a mű, de ezt nehéz megítélni, mert darabot olvasni nem egyszerű dolog. A magyar írók közül sokan éppen ezért idegenkednek a drámaírástól. Az, hogy olyan kortárs írókat, mint Garaczi vagy Parti Nagy Lajos, rá lehetett venni a drámaírásra, egy hosszú, mintegy húsz éves folyamat eredménye. Mikor drámát olvastak, ők is érezték, hogy ehhez egészen másfajta tudás kell. Egy darabban nem a mondatok képviselik az állapotokat, hanem a helyzetek. Ez külön szakma, amit iparos módon kell tudni űznie annak, aki műveli. Sok színdarab szépirodalmilag nem jelentős alkotás, pongyolán fogalmaz, nem elég jók a mondatai. Moliére vagy Goldoni darabjai közt is találunk zavarba ejtően egyszerűeket. Az ilyen anyagok nem szövegkönyvek, inkább kanavászok, s a színész és a rendező fantáziájára van bízva, hogy hogyan tudja megtölteni őket. A Bolond vasárnap szituációi jók, nagyon izgalmas játékot lehet belőle varázsolni. A kérdés csak az, hogy mi felé akarja vinni a rendező a történetet. Izgalmas áthallásokat találhatunk a kedvezményezettek elmúlt rezsimbeli és mai helyzete között. A politika változott, de mégis mintha ugyanott lennénk. Társadalmi különbségek ugyanúgy léteznek, csak éppen nem szovjet üdülőbe járunk, hanem wellness-központba.

Index: – Ezek az áthallások mennyire konkrétak az előadásban? Mennyire modernizálja a darabot a rendezésed?

HI: – Az áthallásokra magától is rátalál a néző. Ha a Brecht-darabban elhangzik, hogy „Nagyobb bűn bankot alapítani, mint bankot rabolni”, a közönség akkor is felszisszen, ha ’30-as évekbeli jelmezekben játsszuk. A darabok modernizálásról azt gondolom, hogy egy régi darab korhű és mai változata is érvényes lehet, mert a legtöbbet mindig a színészi jelenlét, a rendező részéről pedig a színészvezetés pontossága tudja adni. Egy bohózat esetében izgalmas és nehéz játék megtalálni a megfelelő játékmódot. Ahogy egy Ibsennek vagy egy Shakespeare-darabnak van saját hangja, ez az oroszos, avant-garde, szovjet humorú komédia is megköveteli a magáét.

Index: – Hogyan vezeted a színészt ahhoz, hogy jóféle vígjáték kerekedjen a darabból? Hogy a bohózat jeleneteinek legyen tétje, tartalma?

HI: – Azt a fajta színjátszást kevésbé szeretem, ami eltartja magától a szerepet. Olyankor úgy játszik a színész, mintha egyes szám harmadik személyben beszélne: felmutatja, hogy vannak bizonyos emberek, akik képesek – mondjuk – hatalmaskodni, vagy akik képesek megcsalni a feleségüket. Itt kifejezetten jó színészekkel dolgozhattam, akiktől nem állt távol, hogy inkább magukból fogalmazzanak. Az én szívemhez ez a fajta színjátszás áll közel. Ennek az a kiindulópontja, hogy a színész és a rendező valahogy megtalálja a saját kis púpjait, amikkel személyessé teheti a szerepet. A bohózat esetében nagyon vigyázni kell a határokra. A jó előadásmódhoz a színész és a rendező intelligenciája és ráérzése szükséges, különben a játék vagy fáddá, vagy ripacskodássá válik. És van még egy lényeges szempont: meg kell tudni szólítani a nézőt, és el kell érni, hogy nevessen, azaz a bohózatnak sokkal interaktívabbnak kell lennie, mint a komolyabb műfajoknak. A komolyabb darabok esetében talán könnyebb a néző személyes problémáit megszólaltatni, mint egy elrajzoltabb, bumfordibb vígjátékkal.

Index: – A Bolond vasárnap zenés vígjáték, s az előadásban a táncok is sokat segítenek, hogy valóban egy elrajzolt világ jelenjen meg a színpadon. A groteszk koreográfiák jól passzolnak a darab világához.

HI: – Éreztem, hogy rengeteg olyan túlzás van az írott darabban, amiket a realista játékmód hazuggá tenne. Ám ha megtaláljuk a helyzetek bohócfintorát, akkor ezek a lehetetlen szituációk érthetővé válnak. A néző tudni fogja, hogy az életben ilyen nem létezik, de amit lát, az valamiféle sűrítménye a világnak, a féltékenységnek, a kisszerűségnek. Picasso vagy Chagall képein miért keresnénk a realizmust? Ezekben az életnek valamiféle esszenciája van jelen – ami akár komikus is lehet. A jó vígjáték olyan, mint egy igazán jó karikatúra. Nagyon szeretem például Hogart képeit, aki elképesztő karikatúrákat csinált magas művészi szinten. Nem az életet vetíti a képeire, hanem túloz, a töménységet keresi. Akár a költészet, ami németül Dichtung, s ez a szó azt jelenti: sűrítés. Nem feltétlenül tesz jót a Led Zeppelin zenéjének, ha a Pannon Filharmonikusok játsszák, vagy Bachnak, ha egy rockzenekar dolgozza fel. A darabnak is meg kellett találni a saját beszédmódját, amiben meg tud szólalni. A Bolond vasárnap helyzetei szélsőségesek, már-már a hihetetlenség határán vagy azon túl vannak. Ehhez kellett stílust találni.

Index: – A koreográfiákért Kocsis László Szúnyog a felelős. Nem először dolgozol vele. Miért őt választottad ismét?

HI: – Sok koreográfus nem a színészből indul ki, hanem táncokat csinál. A színész nem tud úgy bánni a testével, mint a táncos, ezért a koreográfus sokszor vagy a táncot butítja le, vagy túlzott elvárásokat támaszt, amiket a színész nem tud teljesíteni. Szúnyoghoz a butoh áll közel, ami alapvetően színház. Húsz éves koráig küzdősportokkal foglalkozott, felnőttként kezdett táncolni. Hat évig a Szegedi Kortárs Balett tagja volt, majd külön utakon kezdett járni. Láttam a Napszámos című darabját, ami nagyon erősen színházi előadás. Éreztem, hogy a dolog nála nem arról szól, hogy mekkorát tud ugrani, vagy hogy mennyivel másabb és különb az ő teste, mint egy átlagemberé. Színházat láttam kellékekkel, történettel, színészi játékkal. Ő ezt csinálja akkor is, amikor színészekkel dolgozik. Az a fontos számára, hogy a koreográfia helyzeteket teremtsen, és ne csak a tánctudás működjön benne.

Index: – Nekem úgy tűnik, a zenés vígjáték műfaját az idősebb korosztály kedveli. Ez az előadás kinek szól?

HI: – Az biztosan igaz, hogy a különböző generációk humorérzéke más és más. Emlékszem, amikor megjelent a Gyaloggalopp, nekem nagyon tetszett, de az idősebbek borzalmasnak tartották, és szörnyülködtek az angol humor képtelenségén, lehetetlen idiotizmusán. A fiatalabb generáció egyfajta reflektáltabb, értelmiségibb humorra fogékony. A színészi játék azonban képes megszólaltatni a Bolond vasárnap történeteit az ő számukra is. A színész hitelessége képes eljutni bármilyen közönséghez, még ha a darab humora picit porosnak tűnik is. Különben az sem biztos, hogy nekünk, fiataloknak mindig igazunk van. A posztmodern gondolkodásnak van egy rossz olvasata, ami arról szól, hogy túl vagyunk mindenen. Eszerint a melodramatikus művekben ábrázolt érzelmi túltengés, pátosz, hősiesség vagy mély szerelem nem létezik; hétköznapjaink ezeknél sokkal koszosabbak. Ám ezzel a vélekedéssel szemben mindannyiunknak van egy teljesen önálló, mindettől független létezésmódja, ami ezt a cinizmust meghazudtolja, és bizonyítja, hogy az ember igenis szomorú, ha meghalnak a hozzátartozói, ha elhagyja a szerelme, vagy ha nincs munkája. A cinikus humor erről nem akar tudomást venni, hanem értelmiségi módon arról beszél, hogy mindezt képesek vagyunk felülről nézni. Ez pedig nem igaz.